विज्ञानवाद

*

(0)

Az okozatiságtól függő keletkezés szekvenciájában egyaránt fellelhető a logikai értelemben értett un. kondicionális és bikondicionális elem, ami nem csak azt jelenti, hogy "P pontosan akkor, ha Q", hanem azt is, hogy "P akkor, és csak akkor, ha Q".

______________________

(1)
Ez másképpen azt is jelenti, hogy a szolipszizmus  mint létmód alanya - per definitionem - szekunder v. kvázi-elfedett ontológiai realitás.

(2)
Tegyük fel a kérdést - merjük feltenni a kérdést:  valóban úgy áll-e a dolog, hogy az elsődleges ontológiai - transzcendens - realitás a Tiszta Én-Önmaga feltárult léttotalitása (Purgativa [et Solum] Ipsum) melyet az egyedüli éntudat (Solum [Mente (mens*) et] Conscientia) elfedettségben álló jelenvalóléte mint reflexió jelenít meg, ami egyúttal organikusan beágyazott is a preontologikus létbe, és attól el is választhatatlan (~ontikusan vegyült)?

(3)
Akár így áll a dolog, akár nem, egyre tisztábban látszik, hogy  a "szolipszizmus" kifejezéssel eddig nem azt jelölték, amit az valójában jelent.

________________

A zűrzavar, amit ez a nyelvi tévedés okozott a filozófiai gondolkodásban, talán helyrehozhatatlan. Egyetlen adekvát módja van a tisztázásnak: az elsődleges archaikus szakrális- és filozófiai szövegek autológiai exegetikájának bemutatása és kifejtése. Mivel a Sacra Doctrina mintegy holografikusan létezik, így az lényegileg minden egyes tanítás tetszőleges passzusából  kifejthető, tehát korántsem kell "sok" szöveghez nyúlni: Bhagavad-gíta,  Platón, Evangéliumok, Upanisadok, Buddha-szútrák és madhyamaka, yogacara buddhista szövegek egy-egy lényegi passzusa önmagában véve is tökéletesen reprezentálja azt. De mindez még mindig másodlagos: a valódi tudás úgyis a metafizikai látás és a belső, intuitív spirituális léttapasztalat.

*

 ______________________

* Mens, az eszmélés, öntudatosság (római) istene, akinek ünnepe június 8-kára esett. "A római vallás egyik legfontosabb feladatának mindig azt tartotta, hogy olyan istenségeket állítson a nép elé, melyek megvilágosítják az elmét. A Hannibállal vívott háborúk súlyos megpróbáltatásai után templomot emeltek Mens (tisztánlátó értelem) dicsőségére, és igyekeztek meggátolni, hogy a szorongás szülte misztikus hajlamok ellenőrizhetetlen és elfajult vallási szertartásokhoz vezessenek." (http://www.lemontree.hu/egyebkep/linkkep/history/tortenetek/okor/Roma/bacchanalia.htm) 

Érdekességképpen megjegyezném, hogy ez az ünnep - szellemében - kísértetiesen emlékeztet a Pünkösd keresztény ünnepére, tehát a Szent Szellem mindenkire való kiáradásának szimbólumára, ami időben is erre az időszakra esik (2003-ban és 2014-ben pontosan június 8-a a Pünkösd napja).

 *

A matematikai "fundamentális állandókról"

*

Ha „minden változik”, mi a helyzet a matematikai állandókkal, mondjuk a Pí-vel?

Megoldás:

0.
A tudat állandó mozgásban van, és állandó változást tapasztal maga körül (mivel nem veszi észre a jelenségek lényegi természetét, ami a Tetralemma).

1.
A tudat az időben történő visszaemlékezései folytán ugyanazokat az emlékképeket idézi fel (pl. „kör”, „átmérő”, stb),

2.
melyek belső tudati-logikai törvényszerűségük és elvi azonosságuk folytán

3.
mindig állandó logikai következményt fognak hozni,

4.
ami miatt úgy tűnik, hogy a Pí fundamentális állandó.

5.
Ugyanez igaz a „logika” szabályaira is.

_____________________

Összegzés

A Pí fundamentális állandó, de csak a változó, ráforduló tudatban az: a valóságban a Függő keletkezés tana vonatkozik rá.

*

A "két igazság tana"

*

A buddhizmus előtti hinduizmus széles körben ismerte a "neti-neti" (kb. "nem ez, nem ez") fogalmát, mely arra utal, hogy a valóság, az "Önmaga", a "Brahman", nem írható le szavakkal.

A preszókratikus filozófusok, ugyanebben az időben, jól ismerték az "apeiron" fogalmát, mely arra utal, hogy a valóság princípiuma nem az ősanyagokból, hanem egy "meghatározhatatlan"-ból ered, amibe majd minden vissza is tér.

Kezdetben ezekre a tanításokra épültek rá a különböző skolasztikus filozófiák, hogy aztán ugyanezekhez térjenek vissza...

*

Az ősbuddhizmus - úgy tűnik -, úgy viszonyul a mahajána buddhizmushoz, mint ahogyan arisztotelész és platón a szkeptikus filozófusokhoz.

Az ősbuddhizmus, Platón, Arisztotelész – mind dogmatikusok voltak a szónak abban az értelmében, hogy az általuk használt szavak - bár egy objektíven leellenőrizhető – mégis csak egy „virtuális világot” írtak le - szakítva a "neti-neti" és az "apeiron" hagyományával.

Ilyen virtuális világ a Buddha által kifejtett Négy Nemes Igazság (pl. „a létezés szenvedés”), és a függő keletkezés (a „kauzalitás”) világa, de Platón ideái, Arisztotelész kategóriái is.

Ezek a kijelentések, világleírások messze magasan meghaladhatók.

A buddhista Nagarjuna és a szkeptikus Pürrhon egyaránt megkérdőjelezték fenti kategóriák, fogalmak tartalmi valóságát, de vizsgálat alá vonták az általuk jelölt dolgokat is.

Az analizálás során fenti, az un. „külvilágra” vonatkozó megállapítások, „igazságok” relatívnak bizonyultak (eltűntek az okok, és az alaptulajdonságok – állandótlanság, énnélküliség, szenvedésteliség - is), melyek csakis egy sajátos, ítéletalkotás generálta fogalmi rendszerben nyerik el létüket: a valóságban azonban az általuk jelölt jelenségek legalább annyira léteznek, mint nem léteznek: önellentmondásosak és paradoxak. Ez a madjamaka (madhyamaka) buddhizmus Nagarjuna által kifejtett doktrínája, és pl. Pürrhon antik szkeptikus filozófus iskolájának tanítása is.

A valóság tehát nem szorítható rögzített kijelentésekbe, kategóriákba.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a Buddha "tévedett" volna, hanem csak azt, hogy maga a Tan kétféle igazság szerint jelenik meg: egy „köznapi”, elfedett, és egy „abszolút”, feltárulkozó igazság szerint. Ez előbbi egy kvázi külső tapasztalat, az utóbbi egy belső felismerés révén válik megélhetővé, akárcsak a fenti képen látható rózsa.

Azonban azt se felejtsük el, hogy mindkét „igazság” ontológiai létrégió, sőt, elsősorban ontológiai létrégió: a tudat meditatív-kontemplációs tisztaságának függvényei.

Ezt a buddhizmusban a Jógacsára (Yogacara) tana vizsgálja és írja le.

Mindezek megértéséhez elengedhetetlen a meditáció és a kontempláció, melyben feltárul a jelenségek üressége, de tudati totalitása is: az, amit csakis az "apeiron" és a "neti-neti" írhat le...

*

A Brahmajala-sutra és a Tetralemma viszonya

*

A "Brahmajala sutra" (Brahmadzsála szútra = "Brahma hálója szútra") a théraváda buddhizmus alapszövegeinek, a Tripitakának a legelső szútrája; a Tan Kapujának is nevezik, mert megértése előfeltétele a további - szintén "alap" - tanítások helyes megértésének.

A szútra - többek közt - a "múltra", a "jövőre", a "világra" és az "én"-re vonatkozó téves, egyéni nézetek kategórikus felsorolását tartalmazza, melyek által "dogmák", "világképek" és "filozófiai rendszerek" alapozódhatnak meg.

Érdekes, hogy a szútra által kifejtett nézetek szubjektív kategóriái több helyen ugyanazok, melyeket később a mahajána buddhizmus nagy filozófusa, Nagarjuna fejtett ki a Középút alapverseiben, "Tetralemma" néven (röviden: A=B; B=C; A=/= C).

Mi a különbség a két szemlélet közt, ha ugyanazok a kategóriák szerepelnek alapműveikben? Két szemléletről van-e egyáltalán szó, vagy csak ugyanannak a dolognak a kétféle reprezentálásáról?

Amíg egy jelenségre a szóban forgó négy kategóra valamelyikét külön-külön alkalmazzuk, ahogy a Brahmajala szútrában is olvashatjuk, addig a nézetek eltakaró hatásai alá kerülünk, amennyiben a felsorolt kategórikus (és ezért) téves nézeteinket a függő keletkezés "érintkezése", a tudat "tétovázása és zaklatottsága" motiválja, mely tudat a dolgoknak - ösztönösen - kategóriákkal leírható természetet feltételez, és elsőre képtelen látni, hogy a "dolgok" és "jelenségek" alaptermészete az üresség.

Egy példa:

"Ez a monitor, ami előtted áll az asztalon, létezik." (1)

A Brahmajala szútra értelmében ez egy "téves nézet", ami helytelenül írja le a monitor természetét. Ebből fakadóan a többi, ezzel ellentétes nézet is helytelen (hiszen egy ontológiai értelmeben vett "hibás" állítás ellentetje is hibás "állítás"):

Tehát:

"Ez a monitor, ami előtted áll az asztalon, nem létezik." (2)

"Ez a monitor (...), létezik és nem-létezik" (3); (...) sem létezik, és sem nem-létezik." (4)

Fenti logika az

1 - 2 - 3 - 4 . . .

nézetek egymást kizáró, egymással ellentétben álló (de ugyanakkor egymással keverhető, permutálható) alapkategóriákat reprezentálja, és a "vagy-vagy" gondolkodást, a dogmatikus nézetek zártságát szimbolizálja.

Nagarjuna fenti kategóriákat - mint a tárgyra vonatkoztatható kijelentéseket - szimultán tartja fenn, magát a tárgyat és az ítéletalkotót is ideértve.

Tehát a Nagarjuna által kifejtett Középútban (ami jól láthatóan a Brahmadzsála szútra egyenes következménye) ez a "monitor", ami előtted áll az asztalon, egyszerre

- létezik (1),
- nem létezik (2),
- létezik és nem létezik (3), és
- sem nem-létezik, sem létezik (4),

tehát az

1 = 2 = 3 = 4

állítások egyidejűleg fennálló sorozataként értelmezhető, mely paradoxon az állítások (ítéletek) fel-, illetve megszűntetésével oldható fel.

Ha tehát "állítanom" kell valamit erről a "monitorról", azt csakis az

1, 2, 3, 4

állítások egyenértékűségével és egyidejűsűgével tehetem meg, úgyhogy a valóságnak jobban megfelel, ha tartózkodunk az állításoktól, már csak azon oknál fogva, hogy maga a "monitor" szó sem takar "önmagában álló létezőt", hanem annak természete a tetralemma által leírtakkal azonos.

Összefoglalva:

A Brahmadzsála szútra az ítéletalkotásnak azon nézeteit sorolja fel, mint téves nézeteket, melyek egymást kizáró kategóriákként, "önállóan létező dolgokként" jelennek meg.

Emellett a Középút filozófiájában ezen "nézetek összessége", ha azokat egyszerre alkalmazzuk, már mint "a helyes nézet" jelennek meg az által, hogy felismeri: minden jelenség természete - ürességüknél fogva - eleve megragadhatatlan, és ebből adódóan túl van a fogalmi kategóriákon, egyéni kondicionáltságú nézeteken.

A Tetralemma a jelenségek helyes leírásának egyedüli módja.

*

Fenti kis rögtönzött eszmefuttatás okán a két említett művet, Nagarjuna Középút filozófiáját, és a Brahmadzsála szútrát, mindenkinek ajánlom figyelmébe, az azokban való további elmélyedés céljából.

*

A Középút filozófiája mint a világ világtalanítása

*

"A filozófia harc az ellen, hogy a nyelv eszközei értelmünket megbabonázzák"

Wittgenstein

*

Egy személyes megjegyzéssel kezdeném. A minap ráébredtem valamire a Madhyamaka filozófiával kapcsolatban: valamire, amit már a tanulmányaim előre haladtával fokozatosan, évek óta sejtettem, de amit eltakart az értetlenkedőkkel folytatott harcom során felkavart kavalkád.


Gondolok itt pl. a "Pozitív buddhizmusként" (is) ismert csoportosulásokra, akik pusztán azon egyszerű oknál fogva, hogy képtelenek felnőni, és egy személyes istnségen kívül gondolkodni, Nagarjuna és az Üresség tanait felfogni képtelen tudatállapotban nihilistának, és az ördögtől megszállottnak tekintenek mindenkit, akik értik a Középút filozófiáját, és ez által azt a Buddha alaptanaításainak egy magasabb szinten kifejtett módjainak tekintik.

*

Visszatérve felismerésemre: ez a felismerés történetesen az volt, hogy hatévnyi munka után ráébredtem: Nagarjuna filozófiája puszta segédeszköz, mely egy ponton a valóság szerint végtelenül meghaladható.

Az a pont, ahol a filozófiája meghaladható maga a felismerés: Nagarjuna a kifejtett logikai-dialektikai értekezéseiben adottnak vesz egy olyan kvázi külvilágot, melynek jelenségei a nyelvi reprezentáción múlnak, de jóformán nem is esik szó magáról a tudatról, mely magát ezt a reprezentációt létrehozza, és amely önmagában, Létként létezik.

(Ne felejtsük, hogy a „re-prezent-áció” szó szerint „újra-jelen(valóvá)-tevést” jelent.)

Másrészt, pl. az alany vizsgálatában, "alany" (vagy "én") alatt azokat az összetevőket érti, melyekről a Buddha kifejtette, hogy nem-Én (pl. a tűz és a tüzelő vizsgálata): Nagarjuna annyit tesz még hozzá, hogy a szkandák is függésben állnak, tehát üresek, így olybá tűnik, hogy egyfajta szubjektív értékítélet alá esik minden olyan szó (fogalmi csomag), melyet használ (megjegyzem: abban a kontextusban, amiben használja őket, ellentmondásmentesen dolgozik velük. De csak abban a kontextusban. Hiszen a lét-létező ellentétpárja, amit oly sokszor használ, feloldódik a Létben, ahogy az öntudat-tudat ellentétpárjai is eltűnnek a Tudatban.).

Tehát, ahogyan én látom, a maximum, amit filozófiája képvisel, az nem más, mint az utolsó stáció a legmagasabb rendű léttapasztalatok felé: a nyelvi-fogalmi reprezentációként definiált világ világtalanítása, a tudati-fogalmi reprezentációk- és nyelvi csomagok logikai-dialektikai vizsgálata által - rendkívül hasonlóan Wittgenstein munkájához, de jóval felülmúlva azt.

Alapverseiben, mintegy sebész, Nagarjuna feltárja a rögzített jelentéstartalmúnak tűnő fogalmakat, és bemutatja, hogy azok valójában üresek, de eközben adottnak vesz bizonyos „keretfeltételeket” (pl. az "okfüggő keletkezést", ami "az okfüggő megszűnés" polarizációjában áll fenn).

____________________

Ludwig Wittgenstein

Végül a nyelvi reprezentációt az üresség reprezentációjává transzmutálja: miután kilépett Platón barlangjából, visszatért a cölöphöz kötözött, de a fejüket már forgatni képes barlanglakók közé, és nekik beszél, az általuk használt szavakkal (árnyképekkel).

A barlangon kívül azonban már nincsenek önmagukban árnyképek, csak a Nap fénye, ami megvilágít.

Ismét: ami Megvilágít. Tehát Tudat.

(Ez a "Megvilágító" lenne Platónnál a buddhista Tudat tiszta fénye?)

Nagarjuna filozófiája ezek mellett természetesen a logikailag kifejthető, verbálisan kommunikálható valóságleírások utolsó bástyája, az emberi szellemtörténet egyik legbonyolultabb alkotása. „Kommentár a Buddha tanaihoz” – ahogyan Tánczos Gábor buddhista tanító barátom tökéletesen megfogalmazta.


Számomra azonban kommentárának egyik korláta, hogy csak azt vizsgálja, hogy mi ennek a fogalmilag reprezentált, külvilágként megjelenő világnak a tulajdonsága, de azt nem, hogy ez a külvilágnak tűnő világ hogyan jelenik meg a tudatban.

Ez viszont már nem a Középső Út filozófiájának, ahnem egy magasabb tudomány, a Yogacara-nak a területe, amit csak akkor értünk és látunk tökéletesen, ha Nagarjunával együtt elhagyjuk a fogalmiság fátylait, és belátjuk a jelenségeket átható Ürességet...

_______________

Nagarjuna

*

Kommentár a Bhagavad-gíta X.37-hez

* * *

A lét az, ami által az az állagokban, tulajdonságokban és mozgásokban létezik.

A lét (mégis) más, mint az állagok, tulajdonságok és mozgások.

Mivel tulajdonságokban és mozgásokban létezik, ezért nem tulajdonság és mozgás.

S mert nincs meg benne az egyetemes és egyedi.

* * *

Vaisésika-sutra, I.2.7-10

abhidharma

. . .

tétel:
okozati kauzalitás csak illúziótermészetű jelenségek között működhet

bizonyítás:
a jelenvalólét oszthatatlan

_________________________

. . .

esse est principi

*

Létezni annyi, mint észleltnek lenni.

Észleltnek lenni annyi, mint nem-létezni.


*

Parmenidész

(...)

Mivel a faktumvilág nem más, mint a kondicionált tudatban az Ürességnek az azt elfedő nevekként és formákként történő feltárultsága; és mivel ez az elfedettség a nem-lét szerkezeteként magában hordozza a valóságos létet, ezért arról bármiféle kijelentést vagy megállapítást tenni egyszerre igaz is és hamis is, és egyszerre sem nem-igaz és sem nem-hamis is.

Parmenidész ezt írja: „Mindent meg kell tudnod, mind a jólkerekített igazság rendületlen szívét, mind a halandók vélekedéseit, amelyekben nincs igaz bizonyosság. Ám emellett meg fogod tanulni azt is, miként kell a véleményeknek hihetőleg létezniük azáltal, hogy minden mindent áthat.”

Hiszen az igazság (valóság) „nem is osztható, mivel az egésze hasonlóan létezik”; „az nem egykor volt vagy lesz, mivel most van, minden együtt, egy folytonos”. Emellett a vélekedések világa szerint a dolgok és jelenségek így-és-így „keletkeztek (…) és most így vannak és felnövekedvén a jövőben így érnek majd véget, s ezek mindegyikének megkülönböztető jelként nevet fektettek le az emberek”.

Ez az ontológiai két igazság/valóság (preontológiai) preszókratikus doktrínája, melyet ha korunk doxográfus kutatói felismernének, Arisztotelésszel egyetértésben nem „száműznék Parmenidészt a természetfilozófusok köréből”, hanem Nagarjuna görög elődjeként tisztelnék, és félreértések-félreértelmezések egész lavinájától kímélnék meg magukat és hallgatóikat, és felül tudnának emelkedni a dualista fogalmi gondolkodáson.

Úgy tűnik, jó ideje Parmenidésszel ugyanaz történik a preszókratikus filozófia képviselői közt, mint Nagarjunával a Mahajána-buddhizmus filozófusai közt: de gondolhatunk akár Anaximandrosz "apeiron"-fogalmára is, ami Spengler szerint (is) az antik filozófia egyik legnehezebben érthető és legmélyebb fogalma, és mégis (vagy talán éppen ezért), nap mint nap nagyon következetlenül értelmezik és reprezentálják.

Ez az ironikus helyzet illusztrálja igazán az emberi „vélekedések világát”, és mindazt, amit Parmenidész igyekezett meghaladni…

(...)

Cantor végtelen-elnevezéseinek analógiája a Yogacara-ban

(...)

Cantor háromféle "végtelent" (gr. "apeiron") különböztetett meg egymástól, melyek jól láthatóan illeszkednek a Jógacsára létrégiók fogalmaihoz:

Képzelt-jellegű alaptermészet (parikalpita-szvabháva) :

- apeiron ("határtalanság", úgy mint "tapasztalhatatlanság", "meghatározottság hiánya")
- potenciális végtelen
- végtelenül változtatható végesség- syncategorematicen infinitum

Függő-jellegű alaptermészet (paratantra-szvabháva):

- afóriszmenon (mint "határolt egység")
- aktuális végtelen
- végtelenül változtatható végtelen
- categorematice infinitum (transzfinitum vagy suprafinitum)

Abszolút-jellegű alaptermészet (paramártha-szvabháva):

- abszolútum (lat. absolutus, ti. "feltétlen, korlátlan, önálló, tökéletes, teljes")
- abszolút-aktuális végtelen
- infinitum simplex
- Ómega-végtelen

Ez természetesen jóval több, mint puszta "analógia": Cantor kíválóan olvasott szanszkritul, ógörögül, héberül és latinul, tehát kutatásai során tisztában volt az ősszavak elementáris jelentéseivel, eredeti, tiszta tartalmaival: emellett intuitív módon jutott el a Mahajána-buddhizmus ontológiai alapjaihoz, noha annak talán nem volt tudatában (azt viszont mindig is sejthette, hogy a matematika bizonyos kulcskérdései filozófiai-teológiai aspektusokkal rendelkezik).

E két tényező együtt tette újra lehetővé (Eukleidész után évezredekkel), hogy filozófiai-ontológiai kérdéseket "matematikai" alapon lehessen kutatni.

Segédlet a végtelen-probléma megértéséhez:
http://www.epa.oszk.hu/01200/01273/00001/pdf/20030704121107.pdf

(...)

Karcolat a Virágbeszédhez

A Buddha tanátadásának egyik csúcspontja az volt, amikor a Gyülekezet előtt közvetlen tanításként némán felmutatott egy szál virágot: magában a gyülekezetben azonban csupán egyetlen tanítvány értette meg ezt a szimbolikus üzenetet. Azóta ez az esemény a Zen jelképévé vált, mint a tudattól-tudatig tartó tanítás első példája. Alábbi gondolatmenet ennek szellemében igyekszik megvilágítani a Buddhizmus viszonyát az „én”-hez és az „Önvalóhoz”.

A Buddhizmuson belül és – az azt pusztán csak tanulmányozóknak betudhatóan – azon kívül is évtizedekre nyúlik vissza annak a vitának a története, hogy vajon a Buddha tagadta-e az Önvaló létét, avagy nem; beszélt-e Énről, avagy nem; és akár beszélt, akár nem, vajon ez önellentmondás-e, vagy csupán elszakadás az ortodoxiától és egy merőben új, radikális Út feltárása-e.

Kezdjük a probléma elején, kerülve a vitára általában jellemző következetlen iszapbirkózást és szócséplést.

Az Átman: általában „Én”-ként jelenik meg a különböző fordításokban, és nem mint „Önmaga”. Pedig úgy tűnik, ez utóbbi az elsőrendű és helytálló a terminus fordítási megoldása, amennyiben a létet tárgyaló szövegösszefüggésekben jelenik meg, és úgy tűnik, ez az értelmezési probléma a legfőbb forrása a vitáknak.

És ebben az értelemben kizárólag mint preontológiai fogalom bírhat érvénnyel: valójában semmiképpen sem perszonális értelmű „személyes névmás”, mint pl. a „te” vagy az „ő” „harmadik aspektusa”. Az „én” (ego), mint személy szanszkrit megfelelője ugyanis a „pudgala” terminus.

Már csak azért sem lenne logikus, hogy a Buddha ebben az értelemben használta volna az „Én”-t, és nem mint Önmaga-ként, mert az „én” mint személy „illuzórikus létezésének” doktrínája, a Buddha idejében alapvető és általános metafizikai-autológiai alaptanítás volt, így a „te” és az „ő” is – ebben az összefüggésben – értelmetlen kategóriák lehettek. Már a Szánkhja-káriká és a Bhagavad-Gíta (de a Rig-Véda) is arról ír, hogy nem létezik „én”, pusztán automatikus természettörvények tudati megnyilvánulásai, amit énként azonosít a tudatlanság-vezette konvenció, viszont létezik egy meta-perszonális Felső Én („Önmaga”), amiről nem állítható semmi, mert nem látható: túl van léten és nem-léten; később – a buddhizmustól, mint tradíciótól függetlenül – Krisztus is kifejti ezt a tanítást, nem beszélve az Iszlámról.
Másfelől a függő keletkezés doktrínája egyértelműen ontológiai (és szóteriológiai) tanítás, nem pedig konvencionális episztemológiai kérdés, és mivel ontológiai doktrína, erős a gyanú, hogy annak minden aspektusa is ontológiai (és szóteriológiai).

Tovább menve: amikor a Buddha arról beszél, hogy „ez nem Én vagyok, ez nem az én Énem”, akkor a szövegekben általában egyrészt változó és egymástól függő tudati feltételeket (a „szkhandákat”) nevez meg és különít el az „Én”-től, mint „nem-én”, másrészt valami olyan „alapról” és „dimenzióról” is beszélt, ami „Önmaga” (Átman), mert: az „nem-született, létre nem hozott, nem-teremtett, feltételhez nem kötött” (lat. absolutio); ahol „nincs föld, nincs levegő, nincs víz, nincs tűz”, és amihez képest minden csak kondicionáltság és szenvedés.

Összefoglalva fentieket: (1) a Buddha egymástól függő tudati feltételeket különített el „valamitől”, amely egymástól függő tudati feltételeket „nem-Én”-ként nevezett meg: a „valamit” pedig „Én”-ként („…nem az én Énem”) jelöli (Önmaga értelmében). Továbbá (2) emellett a Buddha beszélt egy „Önmagá”-ban álló alapról is, melyet vagy negációkkal illetett (kifejtette hogy ez az „alap”, mindentől mentes), vagy nemes csendbe burkolózott, ahelyett, hogy bármit is kifejtett volna vele kapcsolatban.

Belátható, hogy mivel önellentmondásos és értelmetlen egy olyan valamihez „nem létezőket” viszonyítani, illetve egy olyan dologhoz képest a nem-létezést bemutatni, ami szintén „nem létező”, elképzelhető, hogy a két dolog nem kizárja, hanem kiegészíti egymást.

Másképp: ha az „ez nem az én Énem” mondatban az „Én” (mármint „Önmaga”) nem létező referenciapont, akkor logikailag hibás a kijelentés.

Továbbá: a Buddha nyilván nem az öt szkhandát értette „engem” alatt, amikor az „aki engem lát, az a Dharmát látja, és aki a Dharmát látja, az engem lát” – kijelentést tette, és nem is valami „lelket”, ami „az (emberi) testet használja”, ahogyan pl. Platón az Első Alkibiadész soraiban kifejti (129a-130c), mivel a lélek (lat. anima, gr. psziché) a szanszkrit „citta”, elme szóval adekvát, ami az egész hindu doktrínában szintén a kondicionáltságok körébe tartozik, és valójában a kondicionálatlan „Szellem” (Spirit; Pneuma) ellentéte.

Az „én” (mint a platóni „lélek”) tehát pusztán a személynek (sz. „pudgala”, nem pedig „átman”) „a” függő keletkezés elfedettségben (tudatlanságban) álló tudati aspektusa.

Az „Önmaga” így a „létként” és „világként” megnyilvánuló függő keletkezésnek az ellentéte: annak a kondicionáltságnak az ellentéte, melyben az „én” formaként, érzékelésként, észlelésként, tudatként és késztetésekként nyilvánul meg (ezek a „szkhandák”), egymástól függenek, egymással állnak függőségi viszonyban, mint feltételek, tehát ezért nevezik őket úgy is, hogy „nem-Én” (sz. „anátman”), „nem-Önmaga” értelemben.

Eljutottunk tehát két tényezőhöz: egy önmagában álló (Én/Önmaga) és egy kondicionált (én/nem-Önmaga) „dologhoz”.

Mielőtt azt gondolnánk azonban, hogy a Buddha valamiféle objektív realizmus vagy szubjektív idealizmus és dualizmus felé tartott volna, ezen a ponton kell a Yogacara és a Madhyamaka buddhizmus tanait emlékezetünkbe idézni, melyek a Buddha alaptanainak legadekvátabb és legmegbízhatóbb kiterjesztései a magasabb, végső tudatállapot felé, részletesen leírva a további ontológiai alaptermészeteket is.

A tudat-tan (yogacara) értelmében ugyanis az ebben a pillanatban világként megjelenő függő jellegű alaptermészet – és így maga a függő keletkezés, tehát az „én” is – a Valóság szempontjából pusztán kettősségnélküli mentális folyamat, „gondolati alkotás”, mely lényegét tekintve olyan, „mint az űr”, és csak a „viszonylagos igazság” birodalmába tartozik: a nagy madhyamaka gondolkodó, Nagarjuna szerint ráadásul még csak ez a mentális folyamat (és a függő keletkezés) sem rendelkezik reális léttel, pusztán konvencionális, elfedett kategóriákkal, mivel sehol sincs valódi referenciapont a tudati megnyilvánultságok tartományában, és végül: mind természetét, mind feltárultságát tekintve az Ürességgel azonos („Mi az ami megjelenik? - A nem-lét egy szerkezete.”), ahogyan minden „más” is megkülönböztethetetlen az Ürességtől. Ahogy – a végső Valóság szintjén – még a két látszólagos végpont, a Szamszára sem különböztethető meg a Nirvánától, avagy a Nirvána a Szamszárától.

A fix „referenciapont” azért nem található meg sehol, mert az az Üresség, amelyből, amelyben és ahogyan a jelenségek felbukkannak és elenyésznek, a Tiszta Tudattal (sz. „amala-vijnana”) egyenlő, ami ha tárgyként vagy objektumként megjelenik, máris illúzióvá válik.

„Az” Önmaga („átman”) tehát fentiek értelmében maga „a” Nagy Üresség („mahasunyata”), és így különbözik is az „én”-től, és nem is különbözik, valahogy azzal analogikusan, ahogy a Buddháról sem jelenthető ki semmi igaz: az sem, hogy „létezik”, és az sem, hogy „nem-létezik”, és egyáltalán semmiféle állítás, még akkor sem, ha most „itt lenne előttünk, és a szemünkkel láthatnánk”.


Ezen a ponton esnek egybe és oltódnak ki az ellentétek, melyek valójában sohasem voltak „ellentétek”, ahogyan a Hérakleitosz körén átívelő átló két pontja is egyszerre magukban hordozzák a kör Kezdetét és Végét is, így nem különböznek sem egymástól, sem a kört és annak átlóját alkotó többi ponttól, vagy magától a kört definiáló és azt feltételektől függésben álló léttel felruházó Középponttól sem.

Ezt illetően úgy látszik, az egyetlen igazi tanítás a Virágbeszéd által szimbolizált Csend, ami ugyanaz a hallgatás, mint amit Vimalakirti adott válaszul a nondualitás bejáratának tanítására irányuló kérdésre, mely csak „a Megvilágosodás Éjszakájától a Nirvánáig tartó idő alatt nem közöltem semmit” – Lankávatára szútra-beli kijelentésével „kommentálható” helyesen.

Egyetlen szál virág meditatív kontemplációjában feltárul a Csend: az égi Nagy Üresség lenyomata - idelent.