Aνάμνησις [γνῶθι σαυτόν]

*

A Pünkösd az egyetlen evangélium és religio:
ama időtlen, feledésbe merült igazság felismerésének az ünnepe, 

hogy az Isten Szellem, mely bennünk él, az én igazi Én-je, mely mindig és mindenütt az egyetlen Valóság a világban,

és hogy minden más csak káprázat, kozmikus illúzió, kábulat, részegség, álom, téves megkölönböztetés,

melyet az emberek tudatlanságukban nem ismernek fel, és valóságként látnak.

Semmi sincs az Önvalón kívül.

Ami kívüle van - az a semmi.

Halj hát meg önmagadnak, tagadd  meg testi életed, ismerd fel igaz Éned, és szüless újjá Szellemben!

___________________

> Nosce te Ipsum <

*

*

विज्ञानवाद

*

(0)

Az okozatiságtól függő keletkezés szekvenciájában egyaránt fellelhető a logikai értelemben értett un. kondicionális és bikondicionális elem, ami nem csak azt jelenti, hogy "P pontosan akkor, ha Q", hanem azt is, hogy "P akkor, és csak akkor, ha Q".

______________________

(1)
Ez másképpen azt is jelenti, hogy a szolipszizmus  mint létmód alanya - per definitionem - szekunder v. kvázi-elfedett ontológiai realitás.

(2)
Tegyük fel a kérdést - merjük feltenni a kérdést:  valóban úgy áll-e a dolog, hogy az elsődleges ontológiai - transzcendens - realitás a Tiszta Én-Önmaga feltárult léttotalitása (Purgativa [et Solum] Ipsum) melyet az egyedüli éntudat (Solum [Mente (mens*) et] Conscientia) elfedettségben álló jelenvalóléte mint reflexió jelenít meg, ami egyúttal organikusan beágyazott is a preontologikus létbe, és attól el is választhatatlan (~ontikusan vegyült)?

(3)
Akár így áll a dolog, akár nem, egyre tisztábban látszik, hogy  a "szolipszizmus" kifejezéssel eddig nem azt jelölték, amit az valójában jelent.

________________

A zűrzavar, amit ez a nyelvi tévedés okozott a filozófiai gondolkodásban, talán helyrehozhatatlan. Egyetlen adekvát módja van a tisztázásnak: az elsődleges archaikus szakrális- és filozófiai szövegek autológiai exegetikájának bemutatása és kifejtése. Mivel a Sacra Doctrina mintegy holografikusan létezik, így az lényegileg minden egyes tanítás tetszőleges passzusából  kifejthető, tehát korántsem kell "sok" szöveghez nyúlni: Bhagavad-gíta,  Platón, Evangéliumok, Upanisadok, Buddha-szútrák és madhyamaka, yogacara buddhista szövegek egy-egy lényegi passzusa önmagában véve is tökéletesen reprezentálja azt. De mindez még mindig másodlagos: a valódi tudás úgyis a metafizikai látás és a belső, intuitív spirituális léttapasztalat.

*

 ______________________

* Mens, az eszmélés, öntudatosság (római) istene, akinek ünnepe június 8-kára esett. "A római vallás egyik legfontosabb feladatának mindig azt tartotta, hogy olyan istenségeket állítson a nép elé, melyek megvilágosítják az elmét. A Hannibállal vívott háborúk súlyos megpróbáltatásai után templomot emeltek Mens (tisztánlátó értelem) dicsőségére, és igyekeztek meggátolni, hogy a szorongás szülte misztikus hajlamok ellenőrizhetetlen és elfajult vallási szertartásokhoz vezessenek." (http://www.lemontree.hu/egyebkep/linkkep/history/tortenetek/okor/Roma/bacchanalia.htm) 

Érdekességképpen megjegyezném, hogy ez az ünnep - szellemében - kísértetiesen emlékeztet a Pünkösd keresztény ünnepére, tehát a Szent Szellem mindenkire való kiáradásának szimbólumára, ami időben is erre az időszakra esik (2003-ban és 2014-ben pontosan június 8-a a Pünkösd napja).

 *

Elfeledett istenek

*

A buddhizmuson belül - és általában a keleti doktrínákban - jól ismert idea, hogy az érzékelés, az élet, egy mélységesen kondicionált, tudatlanságon alapuló, átmeneti állapot, melynek illúziói végtelenül meghaladandó szellemi feladat.

Az antik tradíció ezek mellett azonban ismeri ennek egy csaknem ellentétes, fenti nézetet negelőző, mintegy megalapozó szemléletét is, Vitumnus (az élet istene, az életadó) és Sentinus (az az istenség, a mely az újszülött gyermekekben az érzéket működésre ébreszti és oltalmazza) tiszteletében.

Megjegyzem, hogy az "érzékelés" eredetileg nem csak a mai értelemben vett érzékelést jelentette, hanem gondolkodást és értelmi tevékenységet is (ahogy ez a keleti tanokban a mai napig fennmaradt).

Ágoston - mint "elfeledett istenekről" - így ír róluk:

"Szüntelenül sokkal többet végeznek ezek az alacsonyabb rendű istenek, mint a legelőkelőbbek. Mert valóban élet és érzékelés nélkül mi más az anyaméh gyümölcse, mint valami földhöz és porhoz hasonló nagyon közönséges dolog."

(De Civitate Dei, VII. 2,3)

A két szemlélet valójában nem ellentétes, hanem hierarchikus viszonyban áll egymással, hiszen a buddhizmus szerint nem az a létforgatag oka, hogy "érzékelünk", hanem az, hogy téves tudati identifikációt hozunk létre az érzékelés tárgyaival, és hogy nem "nem-énként" viszonyolunk hozzájuk, tehát hogy nem vagyunk képesek egy - az igazi alanytól független - jelenségként az érzékeléseket (és azok tárgyait) személni, hanem "dolgokkal" és "minőségekkel" ruházzuk fel őket, egyfajta - tudati - virtuális valóságot hozva ezzel létre.

Ezért az, hogy Arisztotelész a Metafizikát azzal a következtetéssel kezdi, hogy ez ember érzékeléseinek szeretete nem más, mint az igazságra való természetes törekvésének jele.

Az antik doktrína emellett arra hívja fel a figyelmet, hogy a Legfőbb Jó megnyilvánulása az élet és az érzékelés, mint olyan dolgok, melyek egyedül az ember számára hordoznak szótériológiai lehetőséget (ez a mindent átható "buddhatermészet" keleti tanításának felel meg).

Az érzékelés és az élet tehát lehetőség a legfőbbre: a megszabadulásra.

*

Ianus = Khaosz

*

"Kétalakú Ianus, mit tudnék mondani rólad?
Még Görögországban sincs ilyen isteni lény!
Mondd meg, mért egyedül te vagy istenség, aki látja,
mind az előttevalót, mind a mögöttelevőt!
Így tűnődtem, a táblámat forgatva kezemben,
s egyszeriben ragyogóbb lett körülöttem a ház.

Mily csoda meglepetés ! Ianus jelenik meg előttem
s kettős arcával hátra s előre tekint.
Megremegek s érzem, hajszálaim égre merednek,
és jeges áramlat járja a szívemet át.
Jobbjában pálcát tartott, nagy kulcsot a balban,
s első szájából hangzik az isteni szó:

„Szűnjön a félelmed, buzgó költője az évnek!
Halld meg a válaszomat, s fogd fel eszeddel a szót!

Ősi való vagyok én, Chaos – egykor az én nevem ez volt –,
lásd, mi temérdek idő dolgait énekelem!

Még a világos lég, tűz, víz s föld nem különült el,
s négy elem alkot együtt egy zavaros tömeget.

Csakhogy az ősanyagot részekre szakítja a harcnak
szelleme: minden elem más területre szorul.
Feltör az égre a tűz, levegő terjed ki alatta,
s lent a világ közepén ül meg a földdel a víz.

Ekkoron én, aki gömbszerű és képnélküli voltam,
nyertem ez új alakot s isteni tagjaimat.
Egykori zűrzavaros lényemből ennyi maradt meg:
s így milyen arcom elől, hátul is éppen olyan.
Más magyarázata is van e furcsa, talányos alaknak,
és ha megismered ezt, érted a tisztemet is.

Mindent én nyitok és én zárok, akárhova nézel,
égen, fellegeken, földeken és vizeken.
Én a világmindenség rendjét egymagam őrzöm,
a jog – ajtókat tárni, bezárni – enyém.

Csendes házából amikor kibocsátom a Békét,
mert akarom, szabadon jár örök utain ő.
És ha erős lakatom nem zárja a háboru útját,
akkor a földi világ vérbe, halálba borul.10
Ég kapuját a szelid Horákkal együtt magam őrzöm;
s jön, megy, amint nyitom azt, még maga Iuppiter is.
Ianus azért a nevem. De midőn a ceres-i kalácsot
és sós árpadarát szenteli nékem a pap,
már nevemen mosolyogsz. Hiszen ő egyszerre Nyitónak
s aztán Zárónak mond, mikor engem imád.

S mindez azért van, mert a tudatlan elődök akartak
kettős tisztem után két nevet adni nekem. "

(Ovidius: Fasti I., 89–132)

*