Válasz egy olvasói levélre

Tisztelt Antal Péter!

2012-ben már írtam Önnek egy levelet, a blogja egyik olvasója vagyok, folyamatosan figyelemmel követem a bejegyzéseit. Remélem, annak ellenére, hogy már egy ideje nem olyan rendszerességgel születnek bejegyzések, mint régebben, nem kívánja a blogot leállítani, vagy eltávolítani (ez utóbbi eshetőség még rosszabb lenne). Több lényeges dologgal a bejegyzések olvasása során szembesültem, példának okáért a helyesen felfogott szolipszizmust is akkor értettem meg, amikor A szolipszizmus újradefiniálása című bejegyzését elolvastam. Most is kérdéssel fordulnék Önhöz. Kérdésem a gondolkozással kapcsolatos műveletek fontosságával kapcsolatos lenne. A tradicionalista iskola képviselői, bármilyen spirituális praxis folytatása előtt a gondolkozás megelevenítését jelölik ki elsőrendű feladatként. Erdei Zoltán műveiben (nem tudom olvasta-e valamelyik könyvét) is szó esik erről, főleg a második könyvében, A tudatfolyamatok elemzése c. fejezetben. Ennek a fontosságára én is ráéreztem, elkezdtem ezzel kapcsolatos műveket olvasni, 2 nevet tudnék megemlíteni, az egyik Georg Kühlewind, a másik Massimo Scaligero neve, az ő műveikben részletesen tárgyalják ezt a kérdést. Ha jól érzékelem ennek az egésznek a súlyát, a modern ember igazából nem tapasztalja magát a gondolkodót, a gondolkodást nem éli át tudatosan, tehát ezért is kell először ezt a funkciót élővé tenni, mivel ezután valósulhat meg a szubjektum-objektum egysége (ami a spirituális praxis céljaként megjelölhető). Érdekelnének az ezzel kapcsolatos véleményei, meglátásai, Ön is ennyire fontosnak tartja-e, az ezzel a tudatfunkcióval történő operálást, illetve miként lehet ezt a mindennapok során is gyakorolni, tehát miként lehet az élet részéve tenni? 

Tisztelt Olvasó!

Elsőként nagyon köszönöm megtisztelő levelét: igyekszem arra röviden és félreértés-mentesen válaszolni.

Valójában semmi újat nem tudok írni a témáról, amit ne írtak volna már le vagy amit ne fejtettek volna ki, ezért én magam is korábbi tanításokhoz nyúlok. 

Sri Ramana Maharsi azt tanítja, hogy az "én"-gondolat megjelenésével kezdődik el az Én téves azonosítása a testtel, az érzékekkel, az elmével, és emiatt szem elől téveszti a valódi Ént. A valódi Önvaló a végtelen Én. Azt kell megvizsgálni, hogy a változó gondolatok kihez tartoznak. [Oltalmazó útmutatás, 109.o. Ford: Buji Ferenc]

Ebből a szempontból tehát nem az a cél, hogy a barlang falán megjelenő árnyékokat minél jobban megértsük és "uraljuk" aszerint, hogy mi is részt veszünk az árnyjátékban, hanem azok természetének a megértésével egycsapásra szabaddá válnak tőlünk, és mi is tőlük. Ez lehet az első lépés. További szempontokat a dzogchen adhat.

A dzogchen [atiyoga] tanítása szerint a megjelenő gondolatok nem leküzdendő akadályok vagy uralom alá hajtandó alattvalók, hanem a Tiszta Tudat vagy Nagy Üresség Formái, így azokat szabadon, érintetlenül hagyva kontemplálva hagyni kell, mintegy a spontán önfelszabadulás jelenségeinek tartva őket, a nirvána és a szamszára egylényegűségének szellemében. Ez már komolyabb szint, de paradox módon közelebb is van az igazsághoz, mert nem dogmatikus, doktrínális-skolasztikus igazságról van szó, hanem belső, élő igazságról, ami mindenkiben mindig jelen van. 

(A yogacara-doktrínában leírt tudatfokozatokat mint a tiszta fény prizma által színekre bontott spektrumát kell szemlélni.)

De van-e helyes módszer? Lehet-e egyáltalán?

Az atiyoga egyik értelmezése szerintem lehet az anupaya is, ami módszernélküliséget, módszerfelettiséget jelent, hiszen a módszerek, az ösvények, a spirituális gyakorlatok maguk képezhetik az akadályt a valóság visszatükröződése előtt. Az "én meditálok és gyakorlok", az én "kontemplálom a gondolataimat" vagy az "én járom az ösvényt" gondolatai eleve azt feltételezik, hogy a meditáció és gyakorlat, a kontempláció és az ösvény járása az útról való letérés mérföldköveit jelölik ki.

Természetesen nem vetem el ezeket mint olyan lehetséges módszereket, amelyek sokaknak segíthetnek, de számomra - és a dzogchen szempontjából - nem bírnak akkora jelentőséggel, mint az Igazság belső intuitív, spontán belátása.

Megcselekvés vagy meg-nem-cselekvés nem húzza ki az embert a cselekvések vak útvesztőjéből. Egyedül a metafizikai látás (sz. vidya).

AP

"A feleségem a tanítványommá válhat."

"Isten megteremtette az embert saját képmására, 

az Isten képmására teremtette őt,  

férfinak és nőnek teremtette őket."

Genesis, I.27.


"Az igazi szent a nép között járkál, 
azzal eszik és alszik  és a piacon ad és vesz, 
és megnősül és a társalgásban  részt vesz 
- és Istent soha, egy pillanatra sem felejti el."
Rumi

*

Egy nagy valószínűséggel eredeti, csaknem 1700 éves kopt töredék tanúsága szerint Jézusnak felesége lehetett.

Én nem is értem, miért kell ezen meglepődni, hogy ez miért "szenzáció" - azon túl persze, hogy a sok szempontból príncípium-zavarban szenvedő Katolikus Egyház most újragondolhatja egyik tévedését, nevezetesen a papi cölibátust (Sri Ramana Maharishi hívja fel a figyelmet arra, hogy a "brahmacarya" szó eredetileg és elsősorban nem "szexuális önmegtartóztatást" jelent, hanem "[az] Önvaló[ban] tart[ózkod]ás"-t, ami által minden tett a "Brahmanban történik", tehát túl van jón és rosszon, tilalmakon és szabályokon: alanytudati létmód, nem pedig "morális aszkézis"). 

A Buddhának két felesége is volt, az ókori brahmana papoknak szintén lehetett feleségük (akik aztán rendszerint tanítványok is lettek) - semmi meglepő nincs ebben. 

Meg kell érteni, hogy egy avatar autentikus identifikációjának realizációja nem zárja ki a horizontális világ kondícióit, karmikus hatásait - vagy érthetőbben: semmi ellentmondás nincs aközött, hogy ha valaki családot alapítva, hétköznapi életet élve él, miközben minden pillanatban tökéletesen tisztában van a valóság Olyanságával, és azzal, hogy "Én-je"  - természetéből adódóan - "más", mint ami a pszichikai-korposzkuláris aspektusból megjelenik az elfedettségben álló alanytudat "mondva-csinált" világa előtt. 

Hiszen a Valóságban, a nem-kettős Olyanság-ban (az Ürességben/Teljességben) nincs különbség, nincs differenciáltság, nincs "ez" vagy "az" - minden "ugyanaz".

A Buddha megvilágosodása után felszólította követőit, hogy ne nevezzék többé "Gótama remetének", mert valójában ő maga "a Dharma", a "teljesen megvilágosodott szent", a "világ megmentője és menedéke"; Krisztus, amikor közölték vele, hogy "rokonai (...) várják", körbemutatott, és mindenkit a rokonaként azonosított, mivel "Szent Szelleme" ugyanaz, mint ami mindenki másnak, és visszautasította, hogy "az ács fiaként" azonosítsák, hiszen ő az "Út, az Igazság és az Élet", a "Kozmosz fénye"; Krisna kifejti Ardzsunának, hogy lényege mindenkinek a szívében lakozik, "ő az emberek igazi Én-je", az emberi szív "eleje-közepe-vége", "magában hordja ez embereket", miközben "kívül is áll rajtuk", sőt, maga Krisna is ennek a Szellemnek a megnyilvánulása. Zarathustra arra szólít fel, hogy "tisztítsd meg Önmagad", hiszen "bárki itt a lenti világban tisztaságot szerezhet" az által, hogy önzetlenül,  "igaz lelke mélyén, csendben keresi Istent".

A karma-yóga útja pontosan ez: a "külső embert", a cselekedetek "elkövetőjét" és "elszenvedőjét", nem lehet azonosítani a szemlélővel, a tanúval, az igazi Én-nel: ezek mindig függetlenek jótól, rossztól, és közömbösen, neutrális alapállással kell szemlélni a világ eseményeit, mivel azok nem érintik - nem érinthetik! - az ember transzcendens lényegét, melynek felismerése pusztán egyetlen pillanat műve. 

A közönséges emberek mint "szalmabábuk", "szalmakutyák" - írja a Tao Te King: a személyek pedig: "perszónák", tehát "álarcok", melyek szerepet játszanak az illúzió-világ elme-színpadán. "Semmit sem ő tesz: akár ül, fekszik, jár vagy alszik - csak a természet működik magától", hogy ismét a Bhagavad-gítát idézzem. A tudat, név-és-forma, érzet, érzékelés, létesülés-születés-halál - mind a függő keletkezés illúziójából erednek, ugyanúgy az üresség létformái, miközben "én-ként" jelennek meg.

Minden Út: autológia, az igazi Én és a nem-Én megismerésének útja, szellemi autometatranszformáció, önátalakítás, a fátylak letépése, a tudatlanság megszüntetése, a Látás megvalósítása.

Ezek végén nincs más, csak "AZ", melyről itt semmi sem mondható, semmi sem gondolható.


Talán a kereszténység, annak követői és hívei, éppen azzal, hogy elfogadják: Jézus nős volt, térhetnek vissza igazi szelleméhez, a Tanhoz és a Megváltás útjához?

*

szatori hajnalban - karcolatok

*

A tanú,
mely a satipatthána-meditációt végezve képes elhatárolódni minden észlelettől és elmerezdüléstől, 

mint amik a "nem-Én jelei", minden bizonnyal ennek ellenkezőjére, tehát arra is képes, 

hogy mindent önmaga tudatában felismerve, Én-ként szemléljen.

A tanú,
mely a buddhizmus doktrínáit megérti, nem talál Önvalót-t, miután az azt elfedő burkokat megvizsgálta,

ugyanaz a tanú, mint aki a hinduizmus tanai alapján (és a yogacara-buddhizmusban) csak Önvaló-t lát.

Ez a gondolat persze csak a dogmák és hiedelmek, a hitrendszerek feltétel nélküli elfogadásának 

mellőzése és meghaladása után érthető meg, melyek mögött ott lapul a "valóság Olyansága".

Én legalábbis csak azután értettem meg ezt, miután - hosszú évekkel ezelőtt - kellően eltávolodtam a hitrendszerektől,
és meg mertem kérdőjelezni azok egymást kizáró mivoltának mítoszát.

Az Olyanság, az Üresség csak akkor érthető meg, a béke csak akkor realizálható, ha létrejön a fenti látása,
a nem-kettős valóság látszólagos ellentétpárjai természetének megértése.

A Valóság nem a hinduizmus és a buddhizmus doktrínáinak ismeretének a függvénye - attól független:
aki látja a világ Olyanságát, a Világűr törvényét, az "megszabadulhat" a hinduizmustól és a buddhizmustól is.

Sem kimondott, sem írott szöveg, sem rítusok és szabályok, sem dogmák és tantételek nem érintik.

Nem "buddhista", nem "hindu", ahogy a folyók is nevüket vesztik az óceánba ömölve.

*

Az okfüggő keletkezés analógiája (modell)

*

*

Cittamatra [Yogācāra] -jegyzetek

- Samvritti-satya

- Parikalpita-svabhāva

- sadayatana

- manas

*

"Az érzetek nem rendelkeznek méret- vagy perspektíva-markerekkel, ezeket tapasztalati úton kell elsajátítani. Leírtak eseteket, amikor olyan embereket, akik egész életüket a sűrű őserdőben élték le, ahol legfeljebb néhány lépésnyire lehetett látni, kivittek nyílt, sík terepre, ekkor ezek a személyek kezüket kinyújtva próbálták megfogni a távoli hegycsúcsokat; fogalmuk sem volt róla, hogy milyen messze vannak azok a hegyek.

A legtöbb látását visszanyert személynek nagy nehézségei voltak a látványokkal, úgy érezték, mintha fejest ugrottak volna egy szüntelenül változó, kaotikus, stabilitás nélküli, eltünedező látványvilágba. Elveszettnek érezték magukat, zavarba jöttek az állandóan változó látványtól, amely számukra nem volt biztonságosan lehorgonyozva a tárgyak és a tér világában.  Mi, akik egy látványra épülő világba születtünk bele (az ezzel járó alkalmi illúziókkal, káprázatokkal, érzékszervi csalódásokkal együtt), megtanultunk úrrá lenni felette, hogy biztonságban, otthonosan érezzük magunkat ebben a világban.

Agnosia

A vak ember, a maga módján, teljes és kielégítő világot konstruál saját maga számára, tökéletes "vak identitással" rendelkezik, nem érzi rokkantnak vagy alkalmatlannak magát, éppen ezért vakságának problémája és a vágy, hogy "meggyógyítsuk", kizárólag a miénk, és nem az övé.

Egy normálisan látó személynek nem jelent erőfeszítést a nyers vizuális információból formákat, határvonalakat, jeleneteket konstruálni, hiszen születésétől fogva állandóan végzi ezt a vizuális építkezést, állandóan újraalkotja a látott világot, s így ennek elvégzésére már kialakult egy hatalmas, komplex kognitív apparátus.

A perceptuális-kognitív folyamatok nem pusztán fiziológiaiak, hanem személyesek is - nem általában a világot észleli vagy konstruálja a személy, hanem az ő saját világát - , mindez pedig egy perceptuális Selfet hoz létre, amelynek saját akarata, orientációja és jellemző stílusa van. Ez a perceptuális Self összeomolhat a perceptuális rendszer összeomlásával, megváltoztatva a személy orientációját és egész személyiségét. Ha ez bekövetezik, akkor az egyén nem csupán megvakul, hanem többé már nem úgy viselkedik, mint egy vizuális lény, nem számol be változásokról belső állapotával kapcsolatban, egyáltalán nincs tudatában saját vizualitásának, vagy annak hiányának. Ez a totális pszichikai vakság."

Részletek Oliver Sacks: Antropológus a Marson c. könyvéből.

*

Kettő nem-kettő

*

Egy

"SZÓKRATÉSZ: Az önmérséklet bizonyos rend, a gyönyöröknek és a vágyaknak a megzabolázása. Ahogy mondani szokták, hogy - tudom is én, hogyan - "erőt vesz magán", és ahogy más ilyesmiket emlegetnek, mint az önmérséklet nyomait. Igaz?

GLAUKÓN: Mindenesetre.

SZÓKRATÉSZ: És nem nevetséges ez a kifejezés: "erőt vesz magán"? Hiszen aki önmagánál erősebb, az nyilván gyengébb is önmagánál, és aki gyöngébb, az erősebb is: mindezt ugyanarról állítjuk.

GLAUKÓN: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Szerintem e kifejezés azt jelenti, hogy magában az emberben - a lelkében - van egy jobb és egy rosszabb rész; s mikor a természettől fogva jobb rész a rosszabbat megzabolázza, erre mondjuk - dicséretképpen -, hogy "erőt vesz magán"; ha pedig a rossz nevelés vagy társaság révén a rosszabbik rész, amely viszont a nagyobbik, legyőzi a jobbik, de kisebb részt, ezt - mint szégyenletes dolgot - megrójuk, és az ilyenről mondjuk, hogy "gyöngébb önmagánál", és az ilyen jellemet hívjuk fegyelmezetlennek.

GLAUKÓN: Úgy látszik.

(...)

SZÓKRATÉSZ: Ami igaz, igaz, ilyesminek tetszett az igazságosság, de mégsem az ember külső cselekedeteire vonatkozik, hanem a bensőkre, valójában önmagára és önmaga részeire, amennyiben nem hagyja, hogy lelke részei ne a maguk dolgát végezzék és belekontárkodjanak egymáséiba, hanem valóban jól megveti háza alapját. Uralkodik magán, rendet tart, barátja lesz önmagának, összhangba rendezi lelke három részét önkéntelenül, mint a zenei összhang három húrját: a magasat, a mélyet és a középsőt, és ha még valami közibük esik, azt is összebogozza, és a sokból mindenképp eggyé alakulva, magát mérsékelve és harmonizálva teszi, amit tennie kell, akár vagyonszerzésről vagy testápolásról, akár köz- vagy magánügyről van szó, és mindezekben azt véli és nevezi igazságos és szép tettnek, ami ezt az állapotát megőrzi és építi, bölcsességnek e cselekvést vezérlő tudományt, igazságtalan cselekvésnek az ezt lerontó, tudatlanságnak pedig az igazságtalanságot építő hiedelmet."

Kettő

"A jóga útjára lépő bölcsnek a tett a talpköve; a jóga csúcsára érkezettnek a nyugalom a talpköve. Amikor sem érzékei tárgyához, sem a tettekhez nem ragaszkodik, minden elgondolásáról lemond, akkor mondják, hogy a jóga csúcsára érkezett. Saját énjével emelje fel énjét, ne hagyja lesüllyedni énjét; mert saját énje lehet barátja saját magának, és saját énje lehet ellensége saját magának. Ön-énje ön-barátja annak, aki önmagával legyőzte önmagát; ám aki nem ura önmagának, annak ön-énje ellenségesen ön-ellenfelévé válik. Az önmagát legyőző, megbékélt egyén a Legfelső Szellemet találja meg hidegben és melegben, jóban és rosszban, tisztességben és megvetésben. A tudással és megismeréssel megelégedő, érzékeit legyőző, az elért csúcson szilárdan megálló, göröngyöt, követ, aranyat egyformának tekintő jógit nevezik fegyelmezettnek. Barát, társ, ellenség mindegy neki, rosszakarók és jóindulatúak között középen áll, igazakra és gonoszakra ugyanúgy gondol, ezért különb mindenkinél."

*

________________________

Egy - Platón: Állam

Kettő - Bhagavad-gítá, VI.3-9.

*

A kétféle születésről

*

"Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. 
Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából 
s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek."
János evangéliuma, I.12-13. 

*

Mint arról már korábban írtam, a szülés és születés populáris kérdése kapcsán szinte minden esetben a lényeg siklik el, és a valódi - ontológiai-doktrínális - aspektus kifejtetlenül, észrevétlenül homályban marad.

A témához kapcsolódva gondolatébresztőként szeretném megismertetni az olvasót két kifejezéssel, amit a latin nyelveben a születésre használnak, de amelyek közül kizárólag csak az egyik értelmezés ismeretes az emberek előtt. Az egyik a "natalis", a másik a "lucina" terminus. Ez a két szó megfeleltethető az általában vett jelenségek (esetünkben a szülés, születés) kétféle aspektusú ismeretének, értelmezésének is: a rejtett és a látható, a közönséges és a magasabb rendű, a látszólagos és a valódi, a horizontális és a vertikális aspektusnak.

A "natalis [nascor]" a megnyilvánult természet egészére vonatkozó alaptörvényt, esszenciálisan kondicionált sajátságot fejezi ki: a születést, a keletkezést (melyek az elmúlást, az enyészetet, a halált is automatikusan magukkal implikálják, mert az a karmikus, "az árral úszó" reinkarnáció, az újraszületés világa is egyben), és ami a metafizikai tudatlanságban álló, téves önazonosítású emberre vonatkozik.

Ezzel szemben a "Lucina [lucanus, lucus]" kifejezés azon valóságot foglalja magában, ami csak azé a szellemi Emberé lehet, aki felébredve a szellemi tudatlanságból - meghalva illuzórius "énjének" - megismeri Önmagát: a Fényből való születést.

Mindkét szó jelöli a születés római istenét is, ámde mint említettem: kétféle születésről van szó, amiben az első a körforgás-szerű újraszületés, a második pedig egy magasabb, metafizikai értelemben vett szellemi újjászületést jelent, amit a "gyermek fényre való megszületésének" szimbóluma jelenít meg a latin-római mitológiában.

*

Ide kapcsolódóan meg kell említeni azt a széles körben elterjedt populáris tévhitet és doktrínahamisítást, miszerint a keleti vallások a "reinkarnáció", a "lélekvándorlás" tanát hirdetik. Ezeknek a doktrínáknak valóban kardinális jelentőségű momentuma az újraszületésről szóló tanítás, viszont ezt a tanítást az esetek nagy részében tökéletesen félreértik és félremagyarázzák.

Az újraszületésről a Buddha ugyanis azt mondja, hogy a tudatlanság által kondicionált név-és-forma az, ami a konvencionális igazság és a "képzetes természet" szintjén újralétesül, tehát pusztán a nem-Én állandó változásban álló karmikus alanytudati aggregátuma, ami ismételten megjelenik (Vasubandhu ezt a tudatot a "nem-lét szerkezetének" nevezi), mely okozatiságtól függő feltételes keletkezés által a Létszomj miatt bomlik ki, és amely azonos is az előzővel, és nem is azonos, hasonlóan a mécses lángjához, amit egy másik mécses lángjával gyújtottak meg. Ezért amikor Sziddhártha herceg a Középutat feltárva Felébredt, a létörvénytől való teljes függetlenné válásakor közömbösen szemlélte a korábbi, üres testet öltések szimultán megjelenő hatalmas sorát, mint amik nem hozzá tartoznak, és valójában soha nem is volt "Ő".

A hinduizmus autentikus doktrínái fentiekkel teljes összhangban szintén egy téves, a Kozmikus Illúzió és Játék (māya, līlā)  hatása alatt álló auto-identifikációt jelölnek meg a karmikus újralétesülések okaként (amikor az alany saját magának vél olyan jellegeket, ami nem Én): ez a kötöttség minden darsana doktrínája szerint csakis a metafizikaira vonatkozó Tudással szüntethető meg: az Én igazi ismeretével, a Felébredéssel, amikor a definiálhatatlan Alany, az univerzális Szellem vagy Tudat mindentől függetlenné válva közömbösen szemléli a karmikus cselekedeteket, születést és halált, mint ami nem érinti meg Őt, hiszen a mozdulatlan, mindenütt jelen lévő és halhatatlan hogyan is halhatna meg, hogyan is születhetne újra? Ami meghal és újraszületik pusztán a tudatlanság késztetései, a név-és-forma horizontális világa, a "kis én", a "pszeudo-ego" kábult illúziója, a mulandó és esetlegesen kondicionált pszichofizikai "egyéni lélek" mely fátyolként takarja el a Szent Szellem vagy Tudat Létvalóságát.

A Tao te king azt írja, hogy "a bölcs ember nem emberi, neki a dolgok mint szalmakutyák", hiszen őt az "Út szülte", mely "folytonos és névtelen".

A kereszténység és az iszlám szintén egyöntetűen állítják, hogy az egyéni léleknek "meg kell halnia", azt "meg kell tagadni" ahhoz, hogy az Istennel való misztikus egyesülés egy - a fenti értelemben vett - újraszületésben létrejöjjön, úgy, hogy az valójában sohasem szűnt meg, csak látszólagosan, az "egyéni lélek" késztetései, "bűnei" által.

Nos, a sort a végtelenségig lehetne folytatni, de a primer szövegekből látható, hogy aki a létesülések világában megjelenő sorozatos újraszületéseket egy stabil entitás újratestesülésének, reinkarnációjának nevez, nem ért semmit a Szent Tanból, és ahhoz hasonlatos, aki a barlang falán lévő árnyékok törvényszerűségeit fogja fel az azokból kikövetkeztetett Tűz valóságnak, megjelenési formájának, a Fény vagy a Nap valódi ismerete, tehát a barlangon kívüli világ megpillantása nélkül.

* 

 

 A Beavatás Kútja 

(Quinta da Regaleira, Sintra, Portugália)

*

Hérakleitosz folyója

*

Mai tudományos hír:

"Elképzelhetetlen csillagot fedezett fel a világegyetem peremén egy nemzetközi kutatócsoport: az SDS J102915+172927 katalógusjelű objektum tizenhárommilliárd éves, vagyis az ősrobbanás után mindössze hétszázmillió évvel született, és megkérdőjelezi az elfogadott csillagképződési elméleteket."

Némi korrekció.

Ha a csillag fénye hétszázmillió éves állapotot mutat, akkor a csillag "most" in concreto hétszázmillió éves:  a 13 milliárd éves kor úgy jön ki, hogy hipotetikusan feltételezzük, hogy 13,7 milliárd éves a kozmosz, amiből kivonjuk a vöröseltolódás által számított távolságát, így tehát csak elméletileg 13 milliárd éves.

Magyarul ténylegesen egy 13 milliárd évvel ezelőtti múltbeli állapotot látunk, és ha ez így van, akkor a csillag is valóságosan 700 millió éves, nem pedig 13 milliárd éves.

Minden állapot a kozmoszban egy nem-ténylegesen-létező állapotot mutat: a múltét. 
Még a Hold is 1 másodperccel ezelőtti, a Nap pedig több, mint nyolc perccel ezelőtti állapotában látható.

(Egyébként elvileg semmi különbség sincs az elektronmikroszkóp és a Hubble űrteleszkóp által közvetített képek között: az egyik "a még nem", a másik "a már nem" világa.)

Az ember állandó késésben van az univerzum érzéki jelenségeihez képest: érzékfeletti, kozmikus jelen csak a tudatban lehetséges, ha megtisztul minden mástól, és csak önmaga marad. 

A tudatnak ez a misztikus, belső üressége ugyanaz, mint a kozmosz Üressége.

Hérakleitosz folyója csak az elmében létezik...

* 





*

előadásvázlat (részlet)

*

"Az egyetlen alapvető előítélet, amelyre az összes többi visszavezethető, az az állítás, hogy léteznek rajtunk kívül dolgok; olyan vélekedés ez, amely - mivel nem alapokra és következtetésekre támaszkodik (hiszen nincs egyetlen kifogástalan bizonyítása sem), és mégsem írtható ki semmilyen ellentétes bizonyítással - közvetlen bizonyosságra tart igényt; de mert valami tőlünk egészen különbözőre, sőt velünk ellentétesre vonatkozik, amiről sehogy sem láthatjuk be, hogyan kerülhet be a közvetlen tudatba, ezért semmi másnak nem tekinthetjük, mint előítéletnek, amely attól, hogy velünk született és eredendő, még nem kevésbé előítélet."

F.W.J. Schelling

*

Schelling fenti gondolata az egyik kulcsa is lehet annak, hogy megérthessük a függő keletkezés valódi jelentését, és a Yogacara-buddhizmus eszméit: e kettő ugyanis kardinális jelentőséget tulajdonít a tudat valódi természete felismerésének. 

A théraváda függő keletkezés doktrínája a "tudatlanságot" (avidya: ti. "illúzió") teszi meg mintegy a szamszára okává, alapfeltételévé, a yogacara pedig az "elfedettségben álló" tudat létrégióját, azon belül is a képzelt-jellgű természetet, ami felett még két szubtilisebb, tudati létszint található. 

Mind az egyiknél, mind a másiknál megfigyelhető, hogy az alapfeltételek csak egy korrelációban értelmesek: a tudatlanság jelensége mint létező csak úgy lehet értelmes, hogy ha feltesszük egy olyan tudat létezését, ami mentes a tudatlanságtól (az illúzió-jellegtől), és a kettősségben, illetve a fogalmi meghatározottságban való létezéstől, így tehát a késztetésektől, a név-és-forma világától, az érzékektől stb. is.

Megjegyzés:

A függő keletkezés mintegy automatikusan a Tiszta Én létezését is tételezi.

(...)

Az elfedettségben álló relatív tudati létvalóság (samvritti-satya) pedig szintén csak úgy lehetséges, hogy ha ahhoz képest létezik egy nem-elfedett tudati létvalóság, mely valóban önmagában álló és transzcendens (ez hasonló érvelés ahhoz, mint ahogy a Buddha a nirvána létezése mellet érvel: ha nem létezne ugyanis nirvána, megszabadulás sem létezhetne a szenvedésből, de mivel létezik a szenvedés megszüntetése, nirvána is létezik).

Megjegyzés: 
A nagarjunai érvelés, ami megsemmisíti a csak fogalmiság világában létező, egymással ellentétes szavakat, itt nem érvényes, mert a nirvána (és a más szavakkal jelölt létvalóság, pl. Tiszta Én, Tudat, Üresség stb.) független a fogalmiság világától, ahhoz képest transzcendens.

(...)

Hogy a látszólagos ellentmondást feloldjuk, meg kell érteni: a pszichofizikai-individuális aggregátum, amit tévesen az "énjüknek" gondolnak az emberek (ami a határfelület-médiuma a tudatnak), és a Tiszta Tudat vagy Tiszta Én, ami ahhoz képest transzcendens, valójában egybeesnek egymással, pontosan úgy, ahogy a Mahajána buddhizmus dzogcsen-tanításai vagy a hinduizmus advaita-védánta doktrínái bemutatják és leírják. Ezt az egybeesést azonban nem ismerik fel a hétköznapi tudatossággal élő emberek (ez a samvritti-satya létrégiója), és azt gondolják, létezik valami más dolog is a[z ön-]tudaton kívül.

(Nagarjuna tetralemmája ebből a szempontból teljesen használható a fogalmi jelenségek és fenomének világára.)

*




*

Regnum Dei Intra Vos Est

*

Milyen messze van a megszabadulás, a Felébredés?

Mindig olyan messze, amennyire a szellemi útra lépett vándor messze van Önmaga megismerésétől, az egó kialvásától.

*

Regnum Dei

*

Az alábbi részlet egy apokrif Platón-dialógusból való, a Második Alkibiadész-ből [134b-135a]: fő mondanivalója az, hogy aki uralni akarja önmagát, annak ismernie kell az igazi Én-t, a hétköznapi világ feletti valóságot, ez pedig az igazi erényt is jelenti egyben, s csakis ennek az erénynek az egyéni magánéletben való szilárd realizálása után lehet képes az illető arra, hogy az állam közügyeivel foglalkozzon: ha nem így történik a dolog, az ember menthetetlenül belebonyolódik a "népszerű", demagóg politikába, elmerül a külső dolgokban, ahol árulás, bukás és szerencsétlenség fogja érni. Az igazi szerencsétlenség pedig: a tudatlanság az Én-t illetően, ami ebből a szempontból maga az erénytelen élet.

Ez az apokrif Platón dialógus szépen mutatja be a hidat az egyetemes ontológiai-autológiai doktrína és a társadalom között.

*

"Szókratész: Az államoknak sem erődítésekre, meg hadigályákra, meg szárazdokkokra van szükségük, Alkibiadész, ha boldogok kívánnak lenni, nem nagyszámú lakosságra meg hatalomra, csak erényre.

Alkibiadész: Csakis.

Szókratész: Így ha helyesen és szépen akarod intézni az állam ügyeit, erényt kell nyújtanod a polgártársaidnak.

Alkibiadész: Hogyne.

Szókratész: De átadhatja-e valaki azt, amivel nem rendelkezik?

Alkibiadész: Hogy adhatná?

Szókratész: Tehát először neked magadnak kell erényre szert tenned, ahogy bárkinek, aki nem csak saját személyét és a hozzá tartozó dolgokat akarja uralni és gondozni, hanem az államot és az állam dolgait is.

Alkibiadész: Igazad van.

Szókratész: Nem is befolyásra és hatalomra kell szert tenned, hogy keresztülvidd, amit csak akarsz, és ugyanúgy az államnak sem - hanem igazságosságra és józanságra.

Alkibiadész: Úgy látszik.

Szókratész: Mert ha igazságosan és józanul cselekdtek, istennek tetsző módon jártok el, te is, meg az állam is.

Alkibiadész: Az bizony valószínű.

Szókratész: És ahogy imént mondtuk: úgy, hogy közben az istenit és tündöklőt tartjátok szem előtt.

Alkibiadész: Úgy látszik.

Szókratész: De ha ezekre függesztitek a tekinteteket, egyszersmind saját magatokat és a hozzátok tartozó dolgokat is megpillantjátok és felismeritek.

Alkibiadész: Igen.

Szókratész: De bizony, ha így tesztek, akár kezességet is vállalok érte, hogy boldogok is lesztek!

Alkibiadész: Ha kezeskedsz érte, akkor biztos is!

Szókratész: Ha viszont igazságtalanul ténykedtek, és az istentelenre és homályosra tekintetek, akkor a dolog természetéből adódóan bizonyára ehhez hasonló dolgokat cselekedtek, hiszen önmagatokat sem ismeritek meg.

Alkibiadész: Minden bizonnyal.

Szókratész: Mert, Alkibiadész: akinek szabadságában áll, hogy azt csináljon, amit akar, de nincs esze, ugyan mi fog azzal a közemberrel vagy állammal történni? Ha például a betegnek szabadságában áll, hogy azt tegyen, amit akar, de orvosi ésszel nem rendelkezik, viszont senki se állja útját önkényének - ugyan mi lesz vele? Vajon nem fog minden valószínűség szerint kárt tenni a testében?

Alkibiadész: Igazad van."

*

____________________________

Apokrif dialógusok, 89-90. o.

Atlantisz Kiadó, 2005.

*

A svabhāva-śūnyatā és a helyes szemlélet

*

"— Ó Kásjapa! Aki helyes szemlélettel rendelkezik, nem azért látja üresnek a tartamokat, mert annak tekinti őket, hanem mert azok a saját természetüknél fogva üresek. Nem azért látja jeltelennek a tartamokat, mert annak tekinti őket, hanem mert azok a saját természetüknél fogva jeltelenek. Nem azért látja őket nemkívánatosnak, mert annak tekinti őket, hanem mert azok a saját természetüknél fogva nemkívánatosak. Nem azért látja a tartamokat keletkezetlennek, eredettelennek, beazonosíthatatlannak, jellemezhetetlennek és megragadhatatlannak, mert annak tekinti őket, hanem mert azok maguktól olyanok. Ezt a felismerést nevezik helyes szemléletnek. Ó Kásjapa! A személyes önazonosság nem azért üres, mert az ember üresnek képzeli, hanem azért, mert a saját természeténél fogva üres. Üres volt a múltban, üres a jövőben, és üres a jelenben is. Így személyes önazonosság helyett az ürességre bízd magad!"

Kásjapa-parivarta-szútra, 2.

*

XIV.sz-i forrás a szúfizmusról

*

Ibn Khaldún [أبو زيد عبد الرحمن بن محمد بن خلدون الحضرمي]: Bevezetés a történelembe

(Al-Muqaddima [Osiris, Budapest, 1995. Ford: Simon Róbert]),

486-503 o., ld. különösen a 495.oldalt

* 

* 

*

A megkülönböztetés drágaköve

*

Az Én-Önmaga és a Másik - egy és ugyanaz.

 A jelenvalólét kondicionáltságában is ez tárul fel, mint nem-Én.

__________________________

*

Cím nélkül (hajnali meditációk karácsonykor)

Az okfüggő keletkezés: illúzió.

*

Miként a végtelen sok különböző forma láthatatlan lényegét tekintve egyazon Ürességből nyeri létét, 

úgy a végtelen sok különböző gondolat is lényegét tekintve egyazon Kozmikus Illúzió megnyilvánulása.

Ám az Üresség egyben Teljesség, és az Illúzió egyben az elgondolhatatlan Tudat is: 

e relatív-kettő pedig a Kettősség-feletti Végső Valóság két fátyla csupán.

Aki eljut idáig, nem zavarodik meg semmitől: 

megismeri Önmagát, így megismer mindenkit - és megismer mindent.

Ekkor feltárul a Szív belső, örök csendje.

*

Actus purus

*

A tiszta cselekvés megnyilvánulása az a belső kontempláció, mely az emberben (és minden jelenségben) lévő Önmaga-Létre mint Istenre irányul - minden látszólagos "külső körülmény" között, akárhol, akármikor.

- Én - Én vagyok.


Mit jelent ez?

Az elme gondolat-rezdüléseinek megállítását és a gondolat-forgások szimultán szemlélését, az Én intellektuális és kvázi-reális elszakadását az illuzórikus "én"-től, a hamis-egótól, az elsődleges káprázattól, és így a Mindenséggel való Eggyé-válást is a jelenvalóságban.

Másként: ez az Üresség léttotalitásának kontemplációja: az Abszolút Lét önmagunkban való realizálása az önkiüresítés által, mely az időtlen Idő, és a Világ felett áll.

Ez az egyetlen tett, mely nem hoz létre újabb tetteket: ez az egyetlen tett, mely elvezet a Célhoz: ez a tett-nélküli Tett, a cselekvő nem-cselekvés.

Minden filozófiának ezt a tettet kell szolgálnia, és minden Filozófusnak ide kell visszatérnie: ez a Középpont

_____________________________

Nem igaz, hogy mindennek van oka: a Valóságban nincs ok és okozat.

Csak a tudatlanságnak vannak következményei: ez az illúzió.

*

A tudatos élet kapcsán

*

A jelenvalólét világa közös világ. A benne lét együttlét másokkal. Az ő világonbelüli magán-való-létük együttes jelenvalólét.

A jelenvalólét az igazságban van. A jelenvalólét, mivel lényegszerűen hanyatló, létszerkezete szerint a "nem-igazságban" van. Az igazság a legeredendőbb értelemben a jelenvalólét feltárultsága, amelyhez hozzátartozik a világonbelüli létező elfedettsége. A jelenvalólét egyformán eredendően benne van az igazságban és a nem-igazságban.

Minthogy azonban a jelenvalólét bele van veszve az akárkibe, elsősorban meg kell találnia önmagát. Hogy magát egyáltalában megtalálhassa, lehetséges tulajdonképpeniségében kell "megmutatkoznia" önmagának. A jelenvalólétnek szüksége van arra, hogy tanúsítson egy önmaga-lenni-tudást, amely lehetősége szerint már mindenkor van.

Az Én-mondásban a jelenvalólét világban-benne-létként nyilatkozik meg.

Mi motiválja e "menekülő" Én-mondást? Az önmaga elől az akárkibe menekülő jelenvalólét hanyatlása. A "természetes" Énről való beszéd az akárki-önmaga sajátja. Az "Én"-ben az az Önmagam nyilatkozik meg, amely mindenekelőtt és többnyire nem tulajdonképpen vagyok.

Az akárki-önmaga mondja a leghangosabban és leggyakrabban, hogy Én-Én, mert alapjában véve ő tulajdonképpen nem önmaga, és kitér tulajdonképpeni lenni-tudása elől.

A jelenvalólét a hallgatag, magától szorongást elváró elhatározottság eredendő elszigeteltségében van tulajdonképpeni önmagaként. A tulajdonképpeni Önmagalét mint néma éppen hogy nem mondja, hogy "Én-Én", hanem hallgatagságába belevetett létezőként "van", amilyenként tulajdonképpen lehet.

Martin Heidegger: Lét és idő (145; 257-259; 311; 372-373. o. [részletek])

*

Śaṅkarācārya

*

'Mindenhol és mindenkor szilárdan áll az Üresség,

az önmagától fénylő Önvaló.'

*

'Nem üresség, és nem is nem üresség,

De nemüresség és üresség is egyben.'

*

'Az üresség, mely a végtelen és mindent felölelő egyetlen egész, mely csakis a tiszta bölcsesség ragyogása, mely tökéletesen mentes minden látható megnyilvánulástól, s mely az "én" aspektusa, az a mag, mely megszabadulásként termi gyümölcsét, elhozva a szabadságot azáltal, hogy lehetővé teszi az ember egyesülését a Legfelsőbbel.'

 

*

Három kontemplációs eszköz

*

Contemplatione in semet ipsis perspiciunt nonnuli spiritum sua ipsius  ope, alii rationali destinatione, operumque destinatione rursus alii.

________________

'Egyesek meditációval szemlélik énjüket saját énjükkel önmagukban, mások a szánkhja jógájával, ismét mások a cselekvés jógájával.'

Bhagavad-gītā, XIII.24

*

Az Advaita Vedānta allegóriája

*

अद्वैत वेदान्त

_____________________________

 

*