Létezik-e "a" káosz?

*

B. ma véletlenül leejtett a kőpadlóra egy üvegpoharat. Miközben én összesöpörtem a szilánkokat, alaposan megfigyelhettem a szép, átlátszó, csillogó struktúrákat, a szilánkok csilingelő hangjait, borotva-vékony éleit, tű-szerű hegyeit, a milliónyi apró formát, és az amorf darabkákat.

Sok minden feltárult a szemem előtt ezalatt a pár perc alatt.

Arra most nem térnék ki bővebben, hogy az ógörög 'Kháosz' szó eredetileg nem "a rend ellentétét" jelentette, ahogyan az ma sajnos használatos, hanem a potenciálisan mindent tartalmazó (Szent) Ürességet jelölte, ami egyébként minden dolognak mindenkor a valóságos megjelenési alapja is (csak a tisztánlátás okán: a rendezetlenség ógörögül: "taraxisz"; a [kozmikus] rend pedig: "taxisz").

A termodinamika második főtétele, az un. "entrópianövekedés törvénye", és egyáltalán: maga a káoszelmélet sem veszi figyelembe azt a tényt, hogy fogalmakba csomagolt elmebeli képzeteket tesz meg vizsgálódása tárgyává.

Például ezt olvashatjuk egy káoszelméleti tanulmányban : "Az időnyilat a termodinamika második főtétele hozza létre, melyet Eddington a fizika másodlagos törvényének nevezett. Ez az entrópiatörvény mozgatja a világegyetemet a rendből a káosz felé. Ha leejtünk egy üvegpoharat, kis üvegszilánkokká és darabokká törik szét. Az időnyíl (az entrópia) nem mondja ki: lehetetlen, hogy a pohár magától összeálljon (az idő visszafordítása, mely a fizika egyetlen elsődelges törvényét sem sérti), csak nagyon valószínűtlen." (Michael Shermer írja, a Rend és káosz-ban; Replika könyvek, 154.o.)

A lényegi hiba szerintem ebben az okfejtésben az, hogy pusztán szubjektív dolog egy dolgot "pohárnak" tartani, majd annak összetörése után "nem-pohárnak" vélni: számomra kérdéses, hogy valójában van-e különbség az "üvegszilánkok" létmódja és egy "pohár" létmódja között. Úgy gondolom, nincs, de ezt nem is én mondom, hanem éppen maga a fraktálgeometria.

A természetben így tehát nem is "nő a rendezetlenség", és nincs "káosz", mert a természet lényegileg soha nem változik, mivel nincsenek benne valódi önléttel rendelkező "dolgok" (mivel minden jelenség az "Én-ben van"). Ami változik, az csupán az Én-ben tovahaladó képzetek és reflexiók sora.

*

Egy Lorenz-attraktor teljesen szabályos rendszerről tanúskodik: egy marék por, amit enyhe szélben az üvegasztal lapjára szórunk, vagy éppen a földön heverő üvegszilánkok, törvényszerűségeknek engedelmeskedve rajzolják ki szabálytalannak és véletlenszerűnek tűnő alakjukat és formájukat: és csak azért tűnik szabálytalannak és véletlenszerűnek ez a forma, mert nem ismerjük fel, hogy a Tiszta Én tükröződik benne: eközben elveszünk másodlagos énünk képzeteiben, és képtelenek vagyunk feltárni ennek a másodlagos énnek a lelki szemei előtt feltáruló fenoméneknek a kauzális láncolatait.

És mivel a természet leírható a matematika nyelvén, pusztán matematikai eszköztár kérdése, hogy feltárjuk a csodálatos, rejtett, belső struktúrát: a Rendet, mely minden létező mögött meghúzódik.

A káosz tehát a Rend[ezettség] legbonyolultabb, elsőre nem egykönnyen átlátható formája. Egy közérthető példával megvilágítva a dolgot: pl. a lottószámok is szabályos, kiszámítható rendet követnek, amit azért nem veszünk mégsem észre, mert túl sok fizikai, pszichikai és biofizikai tényezőt kellene egyidőben ismernünk ahhoz, hogy előre megmondhassuk a következő szám-sorozatot. A véletlen (gr. automaton) csak azért tűnik tehát véletlennek, mert tudásunk korlátozott szinte minden kauzális láncolatot illetően (maximum csak négy-öt láncszemet ismerünk, szinte bármilyen eseményről is legyen szó), miközben pedig minden kauzális sorozat  láncszeme automatikusan követi egymást (tehát determinált is).

Mindennel így van ez, ami csak megnyilvánul a természetben: minden dolog egy metafizikai, transzcendens Rendben van, mivel minden dolog az Én-ben van: ez azt is jelenti, hogy egyetlen porszemet sem helyezhetünk át anélkül, hogy az ne hatna ki minden másra is, hisz minden tárgy végső soron az Én-Önmaga agilitása.

Csak az láthat káoszt és rendezetlenséget maga körül,
aki nem érti jól Önmagát.

*

Az üresség tánca

*

*

Bevezetés az Avatamszaka-szútrába

*

Ha aszt mondom: tájkép, vagy tájék, a legtöbben völgyekre,

erdőkre, hegyekre, folyókra vagy dombokra gondolnak.

Számomra azonban egy kavics vagy egy homokszem pármilliméteres

környezete is rendelkezik tájképpel: sőt, semmi lényegi különbséget nem látok

pl. egy hangya vájta kis lyuk, és egy ötvenméteres szakadék között,

ahogyan egy kétcentis csigafosszília, és egy

százezer fényév átmérőjű spirálgalaxis között sem.

Hangsúlyozom: ez az azonosság a lényeget, a létmódot érinti,

mely megbújik a felszín alatt, és amely csak elmélyült,

csendes pillanatokban tárul fel - a szemlélőben.

*

Fentiek értelmében, hosszas előkészületek után, a mai napon

mintegy fraktálkozmológiai mély-feltárásokat

végeztem kozmikus környezetemben:

számos, eddig csak felszínesen ismert tartományt sikerült

aprólékosan feltérképezni, és jobban megfigyelni, megismerni.

A tartományok minden esetben meditációs objektumok, un. föld-kasinák voltak:

pontos méreteket és neveket azért nem jelöltem meg,

mert esetünkben már nincs értelme "nevekről" beszélni:

ezen a ponton - ahogy a valóságban is -, már egyik tárgy sem "az",

aminek eredetileg gondolnánk.

Ezen feltárások, kontemplációk, azt szolgálják, hogy egy pillanatra megállítsuk

szokásos ítéleteinket, gondolkodóba essünk, és megkérdezzük:

vajon van-e bármiféle érv az ellen, hogy nem tetszőlegesen variálható,

párhuzamos kozmoszok milliárdjai léteznek a tudatunkban,

amelyek ráadásul kizárólag a megfigyelés pillanatáig nyerik el a létüket?

A válasz - mint minden esetben -, most is az olvasóban van.

Alant a fedélzeti napló kamerájának legszebb fotói.

*














*

Valóságtartományok határai (modell)

*

Az alábbi szimuláció az un. "Newton-módszer" által készített, végtelen-bonyolultságú határfelületet mutat be, mely három tartományt határol.

A "határ" (= a függő keletkezés effektusa (ps), ill. az "illúzió" tárgyai) azzal a sajátos tulajdonsággal rendelkezik, hogy minden pontja mindhárom tartományt határolja.

A pontok estünkben - mintegy szemléltetésként -, megfeleltethetőek az alanytudat tárgyainak is.

A három tartomány modellünkben pedig a vasubandhu-i "három önvalóval" (tri-svabháva) adekvát.

A kinagyított részletek egy fraktálszerkezetet tárnak fel, amely egyre kisebb méretekben ismétli meg az alapvető mintázatot...

*





*

A Madhyamaka és a fraktálkozmológia

*

Érdekes metszéspontra bukkanatam a mahajána buddhizmus középút-tana (az ürességről szóló doktrína), és a modern káoszelméleti eszmék között.

Mit mond Nagarjuna?

Hogy sem a nirvána, sem a szamszára nem bír önálló léttel (mint pozitív és negatív "fázisok"), azok függésben állnak (kétféleképpen is üresek), és ezért egyik sem jelenik meg valójában: ami megjelenik, a kettő határfelülete, a függő keletkezés (ps), ami maga az Üresség.

A kulcsszó itt még nem is az üresség, hanem a határfelület. A fraktálokat vizsgáló kutatók sokszor használják ezt a szót, és régóta ugyanerre a következtetésre jutottak: nem az a kérdés, hogy meddig tudjuk előre jelezni az időjárást (tehát hogy léteznek-e fázisok, pl. jégkorszak, felmelegedés, stb.), hanem az, hogy létezik-e egyáltalán időjárás mint olyan, vagy csupán fázisátalakulások sorozatát látjuk, ami léptékfüggetlenül skálázható? A helyes válasz feltehetőleg az utóbbi. Azt találták, hogy minden jelenség ugyanazokat a mintázatokat követi, tehát csakis ez a mintázat a valóságos dolog, amit csupán mi ruházzuk fel fogalmakkal (pl. tőzsdei árfolyamok, szívritmus, földrengések, populációk, családfák, sors-események, stb.).

Mi is ez a "mintázat"?

Nem lehet pontosan meghatározni: olyan attraktorokról, fraktálokról, végtelen törtdimenziójú logaritmusokról, nemlineáris mintázatokról van szó, mely természeti törvényszerűségnek tűnik, de igazi neve nincs. Ami összeköti a káoszelméletet a buddhizmussal, az pontosan az a pont, amikor egy különös attraktor vizsgálatakor (pl. Poincaré-térképre való leképezésekor) feltárul, hogy a dolgok pusztán neveik által azok, amiknek tartjuk őket: mentális elképzelések, melyek alatt egy mélyebb valóság húzódik meg, ami minden végtelenül kicsi részlete magában hordozza a teljes mintázatot (hasonlóan a hologramhoz).

A buddhizmus ezt a mintázatot Tiszta Tudatnak nevezi, vagy Nagy Ürességnek, melyek ugyanannak a dolognak a különböző aspektusú nevei. A buddhizmus szerint is csupán határfelületek jelennek meg körülöttünk, nem valóságos dolgok, hanem fogalmi nevek és formák.

(...)

Mi köti össze a távoli galaxisokat a múlt heti lottószámokkal? Vagy éppen a szamszárát a nirvánával? A tudat, mely felfogja, és nevekkel ruházza fel őket. Az a tudat, mely megérti, hogy a galaxisok spirálkarjainak geometriáját, a gravitációból eredő bonyolult mozgásokat, a lottószámok utolsó százéves történetének sorrendjét és a lélegzetvételt ugyanazok a matematikailag is leírható, egyszerű szabályszerűségek határozzák meg.

Mely szabályszerűségek azonban szintén függésben állnak, tehát szintén üresek.

Ez igaz a szamszára és a nirvána közt fennálló különbségre is: pusztán a konvencionális gondolkodás, az elfedettségben álló létrégió (samvritti-satya) határfelületén beszélhetünk a kettő közötti különbségről, a valóság szerint azonban - ha kiiktatjuk ezt a határfelületet (ps) -, mindkettő természete azonosnak mutatkozik.

Amit elmulaszt a fraktálkozmológia és a káoszelmélet megállapítani az az, hogy mondjuk egy "kör" ugyanolyan bonyolult és ugyanolyan egyszerű egyszerre, mint pl. egy "Mandelbrot-halmaz", és hogy a fraktálok, logaritmusok, attraktorok és egyéb matematikai jelenségek is pusztán egy nagyobb, ontológiai hologram részei.

Ez a "hologram" pedig a Tudat.

*

Lábjegyzet a Szív-szútrához, Vol. 2.

*

Vajon a hétköznapi tudat nem csupán egy végtelen

és határtalan Tudat-fraktál egy kis "érzék-szelete",

mely ösztönösen csak fogalmakat képes látni,

és amely pusztán nevekből és

formákból hozza létre a "világot"?

A Mandelbrot-halmaz központi részének számítógépes szimulációja:

*