Jelenleg a következők szerepelnek a Wikipédia "szolipszizmus" címszava alatt (http://hu.wikipedia.org/wiki/Szolipszizmus):
"A szolipszizmus a latin „solus” (egyedül) és „ipse” (magam) szavakból képzett kifejezés.
A lételméleti szolipszizmus annyit jelent, hogy tulajdonképpen csak én magam vagyok, rajtam kívül senki és semmi nincs. Minden létező csak a tudatom terméke.
Dr. László András szavaival: „A filozófiai és filozófia-feletti szolipszizmus értelmében sok létező van, sok személy, sok ember – de Alany csak egy van. Én – mint személy egy vagyok a személyek, emberek, a létezők között, de Alanyként (mint subiectum, mint auton, mint Selbst, – mint Ich-Selbst, mint átmá és mint aham-átmá) egyedül vagyok az egész tudati létben. Egyszerre vagyok (s itt csakis az egyes szám első személyben való fogalmazás lehet helyénvaló) – személy és alany. Önmagamat csak a személyemből – mint a személyi identifikáció kiinduló pontjából vezethetem vissza önmagamhoz: mint Alanyhoz. Az Alanyba redukált Alany többé már Alanynak sem nevezhető: ez a metafizikai abszolútum, az abszolút metafizikum.”
A szolipszizmussal szemben Karl Marx a 2. Feuerbach-tézisben fogalmazta meg azt a tézist, hogy a külvilág valóságosságának kérdése nem elméleti, hanem gyakorlati kérdés.
A szolipszizmus egyik válfaját népszerű formában a Mátrix című nagy sikerű mozifilm jeleníti meg közérthetően a nagyközönség előtt."
*
A szócikket érintő korrekciós javaslatunk a következő:
"A szolipszizmus a latin „solus” (egyedül) és „ipse” (önmaga[m]) szavakból képzett kifejezés.
Az ontológiai értelemben vett szolipszizmus (mint autológia) azt a mindenki által belátható, evidens tényt írja le, hogy tulajdonképpen a világ csak az alany (mint jelenvalólét) elmebeli öntudata által jelenik meg (mint ideális lét): eme elmebeli, ideális öntudaton mint képzeteken "kívül" senki és semmi nincs, vagy másképp: a világ egy énnek a képzete. Minden létező tehát elsődlegesen csak ezen alanytudat - mint létszerkezet - percepciója, mely létezők eme alanyi percepció révén válnak létezővé, továbbá eme elmebeli alanytudat - in concreto - mindig mindenkiben "én"-ként jelenik meg, értelemszerűen mindenkiben első szám első személyben, jelenvalólétként azonban kizárólag és mindig csakis egyedül bennem, első szám első személyben véve.
Ha azonban rákérdezünk erre az "én"-re mint jelenvalólétre, feltárul, hogy a preontológiai Tiszta Én-Önmaga, melyben az alany és tárgy, az én és a nem-én egybeesik, azonos is, és nem-azonos is ezzel a kondicionált, véges, személyes, perceptuális "én"-nel, melyben mint médiumban most a szolipszizmus is megjelenik: azonos, amennyiben az is a Tiszta Én önkorlátozó modalitása, mint minden világban létező, "nem-Én"-ként feltűnő faktum; és nem-azonos, amennyiben az a feltételektől függő okozati létrejövés téves identifikációjának (az egomániának) tárgya és összessége. Az individuum, mint személy és jelenvalólét tehát ontológiai határfelület: végtelen (létező), és véges (nem-létező) tudat - egyszerre.
Az utóbbi egoitás egyfajta médium is, mely - önmaga helyes megkülönböztetése, kioltása, tudati kiüresítése révén - a Tiszta Én-Önmagához intellektuálisan visszatérhet, egy speciális tettcselekvés révén.
Számos ilyen médium létezik, de mint perceptuális valóság csak egy: én, mint ami ezt a tettcselekvést végrehajtja, és amely eltűnik ebben a tettcselekvésben.
A Tiszta Én-Önmaga mentes mindenféle kategorizálástól, megkülönböztetéstől; független (absolutus), tiszta, személy-feletti, transzcendensen immanens, metafizikai Tudati Lét.
Az utóbbi egoitás egyfajta médium is, mely - önmaga helyes megkülönböztetése, kioltása, tudati kiüresítése révén - a Tiszta Én-Önmagához intellektuálisan visszatérhet, egy speciális tettcselekvés révén.
Számos ilyen médium létezik, de mint perceptuális valóság csak egy: én, mint ami ezt a tettcselekvést végrehajtja, és amely eltűnik ebben a tettcselekvésben.
A Tiszta Én-Önmaga mentes mindenféle kategorizálástól, megkülönböztetéstől; független (absolutus), tiszta, személy-feletti, transzcendensen immanens, metafizikai Tudati Lét.
A szolipszizmust, mint a személyes alany hétköznapokban feltáruló létmódját, a Tiszta Én-Önmaga viszonyát ehhez a létmódhoz, valamint az "én"-nek a "Tiszta Én"-hez történő visszatérésének a diszciplínáit a buddhizmus (okozatiságból való létrejövés, yogacara), a hinduizmus (szánkhja-jóga, advaita), az iszlám (szufizmus) különböző irányzatai éppúgy részletesen és kimerítően tárgyalták, mint a sztoikus filozófusok, vagy éppen Cusanus, Berkeley, Locke, Kant, Fichte, Hume, Schopenhauer, Meyendorff, és Heidegger (de ide sorolhatnánk még Eliade és Coomaraswamy ezirányú észrevételeit is).
Hogy a szolipszizmus nem azt jelenti, hogy "minden az én alanytudatom terméke", ahogyan azt sokan tévesen vélik, hanem egy individualitás-feletti öntermészethez tartozó aperszonális Tudaté (ez Isten, ha úgy tetszik), jól érzékelteti Berkeley:
"Bármilyen hatalmam legyen is azonban gondolataim felett, úgy találom, hogy az érzékeimmel éppen észlelt ideák nem függenek ugyanilyen módon az én akaratomtól. Amikor világos nappal kinyitom a szememet, nem áll hatalmamban választani, hogy lássak-e vagy sem, vagy meghatározni, hogy milyen különös objektumok jelenjenek meg a tekintetemnek; és ugyanez vonatkozik a hallásra és más érzékekre: a beléjük pecsételődő ideák nem az én akaratom teremtményei."
Hume ezzel összhangban megállapítja: "Bátran ki merem jelenteni, hogy az ember nem más, mint különböző benyomások halmaza vagy gyűjtőhelye, melyek felfoghatatlan sebességgel követik egymást, és állandó mozgásban és változásban vannak."
Heidegger leírja, hogy a jelenvalólét ontológiai létszerkezete (melyet Vasubandhu úgy ír le, hogy az a "nem-lét egy szerkezete") miként viszonyul az Önmagaléthez:
"Mindenekelőtt nem "én" "vagyok" a saját Önmagam értelmében, hanem a mások az alárki módján. Ebből és ekként leszek én "önmagamnak" közvetlenül "adott". A jelenvalólét mindenekelőtt akárki, és többnyire az is marad. (...) Mindennapi létmódjában maga ez a létszerkezet az, mely mindenekelőtt elhibázza és elfedi önmagát. (...) A tulajdonképpeni Önmagalét nem a szubjektumnak valamiféle, az akárkitől elválasztott rendhagyó állapotán nyugszik, hanem az akárkinek mint lényegszerű egzisztenciálénak egzisztens modifikációja. Akkor azonban a tulajdonképpen egzisztáló Önmaga önmagaságát ontológiailag szakadék választja el az élménysokféleségben állandó Én identitásától. (...) Az Énben az az Önmagam nyilatkozik meg, amely mindenekelőtt és többnyire nem tulajdonképpen vagyok. (...) A tulajdonképpeni Önmagalét mint néma éppen hogy nem mondja, hogy "Én-Én", hanem hallgatagságába belevetett létezőként van, amilyenként tulajdonképpen lehet."
Fichte pedig megadja a csak intellektuálisan (ideálisan) létező tettcselekvés, mint az én visszatérése az Énhez pontos definícióját:
"Az én fogalma vagy elgondolása nem más tehát, mint magának az Énnek önmagára irányuló cselekvése, s megfordítva, egy ilyen önmagára irányuló cselekvés az Én elgondolását eredményezi, és semmiféle más elgondolást nem eredményez."
Fentiek értelmében tehát a szolipszizmus inkább ontológiai alapállás (melynek pontosabb neve Fichte után a "transzcendentális idealizmus" lehetne), melyet paradox módon "mindenki birtokol", így a filozófiai gondolkodás arkhimédészi pontja, ami azonban egy egyéni, belső spirituális realizáció során meghaladható.
Ezen, a szolipszizmust gyökereiben érintő spirituális realizációkat, illetve a Tiszta Én-Önmaga, az én, az Én, és a nem-Én kérdéskörét, a különböző tradíciók egyetemes doktrínája elképesztő intenzitással, és rendkívüli mélységben fejti ki, gyakorlatilag tértől és időtől függetlenül, mindenhol mindig ugyanúgy, legyen szó az Upanisadokról, a Rig-Védáról, a Bhagavad-Gítáról, Buddha beszédeiről, az antik filozófiáról, az Evangéliumokról vagy a Koránról, nem is beszélve az archaikus kultúrák eddig feltárt és megismert tanairól, vagy akár a helyesen értett pszichológiáról, neurológiáról."
Hogy a szolipszizmus nem azt jelenti, hogy "minden az én alanytudatom terméke", ahogyan azt sokan tévesen vélik, hanem egy individualitás-feletti öntermészethez tartozó aperszonális Tudaté (ez Isten, ha úgy tetszik), jól érzékelteti Berkeley:
"Bármilyen hatalmam legyen is azonban gondolataim felett, úgy találom, hogy az érzékeimmel éppen észlelt ideák nem függenek ugyanilyen módon az én akaratomtól. Amikor világos nappal kinyitom a szememet, nem áll hatalmamban választani, hogy lássak-e vagy sem, vagy meghatározni, hogy milyen különös objektumok jelenjenek meg a tekintetemnek; és ugyanez vonatkozik a hallásra és más érzékekre: a beléjük pecsételődő ideák nem az én akaratom teremtményei."
Hume ezzel összhangban megállapítja: "Bátran ki merem jelenteni, hogy az ember nem más, mint különböző benyomások halmaza vagy gyűjtőhelye, melyek felfoghatatlan sebességgel követik egymást, és állandó mozgásban és változásban vannak."
Heidegger leírja, hogy a jelenvalólét ontológiai létszerkezete (melyet Vasubandhu úgy ír le, hogy az a "nem-lét egy szerkezete") miként viszonyul az Önmagaléthez:
"Mindenekelőtt nem "én" "vagyok" a saját Önmagam értelmében, hanem a mások az alárki módján. Ebből és ekként leszek én "önmagamnak" közvetlenül "adott". A jelenvalólét mindenekelőtt akárki, és többnyire az is marad. (...) Mindennapi létmódjában maga ez a létszerkezet az, mely mindenekelőtt elhibázza és elfedi önmagát. (...) A tulajdonképpeni Önmagalét nem a szubjektumnak valamiféle, az akárkitől elválasztott rendhagyó állapotán nyugszik, hanem az akárkinek mint lényegszerű egzisztenciálénak egzisztens modifikációja. Akkor azonban a tulajdonképpen egzisztáló Önmaga önmagaságát ontológiailag szakadék választja el az élménysokféleségben állandó Én identitásától. (...) Az Énben az az Önmagam nyilatkozik meg, amely mindenekelőtt és többnyire nem tulajdonképpen vagyok. (...) A tulajdonképpeni Önmagalét mint néma éppen hogy nem mondja, hogy "Én-Én", hanem hallgatagságába belevetett létezőként van, amilyenként tulajdonképpen lehet."
Fichte pedig megadja a csak intellektuálisan (ideálisan) létező tettcselekvés, mint az én visszatérése az Énhez pontos definícióját:
"Az én fogalma vagy elgondolása nem más tehát, mint magának az Énnek önmagára irányuló cselekvése, s megfordítva, egy ilyen önmagára irányuló cselekvés az Én elgondolását eredményezi, és semmiféle más elgondolást nem eredményez."
Fentiek értelmében tehát a szolipszizmus inkább ontológiai alapállás (melynek pontosabb neve Fichte után a "transzcendentális idealizmus" lehetne), melyet paradox módon "mindenki birtokol", így a filozófiai gondolkodás arkhimédészi pontja, ami azonban egy egyéni, belső spirituális realizáció során meghaladható.
Ezen, a szolipszizmust gyökereiben érintő spirituális realizációkat, illetve a Tiszta Én-Önmaga, az én, az Én, és a nem-Én kérdéskörét, a különböző tradíciók egyetemes doktrínája elképesztő intenzitással, és rendkívüli mélységben fejti ki, gyakorlatilag tértől és időtől függetlenül, mindenhol mindig ugyanúgy, legyen szó az Upanisadokról, a Rig-Védáról, a Bhagavad-Gítáról, Buddha beszédeiről, az antik filozófiáról, az Evangéliumokról vagy a Koránról, nem is beszélve az archaikus kultúrák eddig feltárt és megismert tanairól, vagy akár a helyesen értett pszichológiáról, neurológiáról."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése