Haiti

*

Segítség Haitinek - Hívja a 1749-et!

Hívásával életeket ment!

1 hívás = 200 Ft = 100 db vízfertőtlenítő tabletta = 400 l tiszta ivóvíz

A hívás ára 200 forint, amit teljes egészében megkap az UNICEF. 1 hívás árából az UNICEF 100 darab vízfertőtlenítő tablettát tud vásárolni, mellyel 400 liter tiszta ivóvizet biztosíthat a földrengés gyermekáldozatai számára.

A 1749 a három mobilszolgáltató és a T-Home vezetékes hálózatából hívható. 

Ha sms-t küld, írja be: Haiti

Küldhet adományt is az UNICEF Magyar Bizottság 11705008-20123725 számú számlájára. 

A közlemény rovatban tüntesse fel: Haiti.

*

Előadásvázlat (részlet)

*

A Kali-yuga ott fejti ki leginkább hatását, ahol a legkevésbé számítanál rá.

____________

A közhiedelemmel ellentétben az un. "nyugati filozófia" semmivel sem alacsonyrendűbb vagy kevésbé fontosabb az un. "keleti filozófiánál".  Ez  a közhelyes, vulgáris prekoncepciókon alapuló különbségtétel már csak azért is abszurdum, mert a Filozófia nem ismeri az égtájakat, egyetemes, és egyetlen: ugyanarról a valóságról tudósít. Másrészt igazi Filozófia mindig mindenhol megjelent.

Sőt, nekem jóideje nagyon is úgy tűnik, hogy éppen a keleti filozófiai eszmék  azok, amik sokkal könnyebben rendszerezhetőek, racionalizálhatóak, mint pl. Kant, Fichte vagy Heidegger filozófiája, emellett a keleti filozófiák jórészének létezik egy erősen popularizált, "lebutított" verziója is, ami ugyanakkor abszolút nem mondható el egyetlen igazi nyugati filozófiai rendszerről sem (nem mintha ez érv lenne, de gondoljuk el, ma mennyien dobálóznak hazánkban a Buddha szavaival, vagy a Védákkal, és emellett mennyien hivatkoznak ugyanezek közül pl. Platónra, a transzcendentális idealizmusra, Kantra, Heideggerre vagy Berkeley-re). 

Az pedig, hogy ma kevesen képesek megérteni a szép és nehéz filozófiákat, legyenek azok keletiek vagy nyugatiak, vagy az, hogy egy lebutított, popularizált elmeszüleményt neveznek ki önkényesen "filozófiának", más lapra tartozik (másrészt meg, ahogy elnézem az egykor nagyra tartott és csodált "keleti kultúrák" mai alacsony szintű életfeltételeit és kaotikus mindennapjait, ahol sokszor egy pohár tiszta víz beszerzése vagy a közlekedés is komoly probléma, nem beszélve az emberi jogok permanens sárba tiprásáról, nem is bánom, hogy az európai civilizációban születtem [akiknek kétségeik lennének afelől, hogy milyen intenzíven tombol Keleten is a Kali-yuga, azoknak szívesen elküldök néhány linket a "mesés" Kína és India börtöneiről, és egyéb arab és ázsiai országokban tapasztalható, a pattintott kőkorszakot idéző higiéniai viszonyokról, rendszeres és nyilvános brutális lefejezésekről és csonkításokról, amiket elképesztő dolgokért ítéltek meg (pl. hogy valaki szerelmes lett), őskori babonákon alapuló, mindennapos lincselésekről, és a szociális infrastruktúrák általános állapotairól: tehát amíg nálunk azon megy a nyavalygás, hogy a McDonald's-ot bojkottálom-e vagy sem, ami mellesleg bárkinek szabad döntésében áll, addig a Keleten emberek halnak éhen vagy szenvednek börtönökben, pusztán a nézeteik vagy az uralkodó diktatúra degeneráltsága miatt]).

De a lényeg nem ez. A különbség mondjuk a Bahagavad-gíta és Locke, Kant vagy Heidegger írásai között talán abban áll, hogy amíg a Bhagavad-gíta elsősorban transzcendens spirituális-misztikus léttapasztalatokra vonatkozó tudást közöl, addig Locke, Kant vagy Heidegger intuitív-intellektuális léttapasztalatok alapján írja le ugyanazt: azonban mind a misztikus, mind az intellektuális léttapasztalat egész embert, komoly elmélyülést és erőfeszítést igényelnek, és a kettő talán nincs is egymás nélkül, együtt alkotnak egy teljes egészt, mint ugyanannak a hegynek a két oldala: ráadásul mindkét út ugyanoda is vezet. Senkit se tévesszen meg tehát az, hogy valaki fehér ingben, öltönyben és nyakkendőben filozofál, vagy pedig egy szál ágyékkötőben, mezítláb egy sziklán ülve: bármelyikük közvetlenül szólhat az Igazságról, vagy mondhat égbekiáltó ostobaságokat.

Aki tehát a jövőben reflexből lesajnálja a nyugati civlizációt, és magasztalja a keleti filozófiát, miközben igazán egyiket sem ismeri, annak két dolgot tanácsolhatok: miután megismerte a Bhagavad-gíta, az Upanisadok és a Védák tanításait, elsőként nézzen utána az Amnesty International és a Vöröskereszt közleményeinek a "bölcs" távol- és közel-keleti országokat illetően, különös tekintettel az analfabetizmusra és a kivégzések számára, és aztán tegye magáévá a Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről-t, a Tudománytant, vagy a Lét és idő-t.

Meg fog lepődni.

___________________________

Illusztráció a 'dharmák' buddhista doktrínájához

*

_____________________________

A fotót a zajló Dunáról, erős hózáporban, 2010. január 30-án készítettük, a Margit-hídról.

A kép előterében jobbra, egy zuhanó hópehely vonallá mosódott alakja látható.

A szemlélőt akár ezen egyetlen hópehely valódi természetének a megértése is végtelenül közelebb viheti
az Igazság megismeréséhez, mint megannyi könyv, mantra, áldozat, vagy jótett gyakorlása.

*

Szent tudatlanság

Az Istenre való Emlékezés minden másnak az elfelejtése.

*

Emlékezés és éberség

A tradicionális doktrínák rendkívül nagy hangsúlyt fektetnek az éberségre, amit ma általában a buddhizmussal és hinduizmussal foglalkozók az emlékezés szinonimájaként is előszeretettel használnak. Szerintem azonban a kettő nem azonos dolgot jelöl, a két szónak az egymással való azonosítása egy félreértésből ered, és közöttük éppen hogy jelentős, lényegi különbség van, nemhogy "analógia".

Miről is van szó?

Az emlékezés, legyen az bármily nagy időintervallumot is felölelő, a Yóga-szútrában kifejtett csittavrittik (lat. animadverto, kb. "gondolatforgás", vagy szó szerint: "elfedettségben álló lélek/elme") egy kategóriája, amit a yóga által - mint illúziót - ki kell küszöbölni, meg kell fékezni, illetve uralni kell, akárcsak a megkülönböztető megismerést, a tévedést, a képzelgést és az elalvást. 

"Az emlékezés a már megtapasztalt megtartása" - írja Patanjali: és mivel a szenzuális receptorokon érkező tapasztalat az okozatiságból való létrejövés kvázi-kauzális szekvenciájának egyik feltétele, tehát illúzió - ezért az is, hogy a platóni ideatanban az emlékezés nem más, mint a "legnagyobb jártasság a barlang falán látható árnyékok világában". "De van-e haszna annak, aki a Nap helyett a tűz által a falra vetett árnyékokat ismeri?" - kérdezi Szókratész. Könnyen belátható, hogy aligha.

Az éberség tehát más természetű. Arra a tudat(osság)ra utal, mely mindig, minden körülmény között fenn kell, hogy álljon az alanyban az elmefolyamatokkal kapcsolatban: "ez nem az enyém, ez nem Én vagyok, ez nem az én Énem".

Egy dolog tehát a "már megtapasztaltakra való emlékezés (képessége)", és egy másik dolog a már megtapasztalt és jelenlegi felbukkanó tudati jelenségek ('dharmák') valódi természetének tudatosítása (az éberség): ez utóbbinál az Én szemléli az ént.

Vissza lehet emlékezni akár száz születésre is, éberség nélkül - de ha valaki éber, semmi szüksége erre a lényegtelen emlékezésre, mert az éberség egyetlen  idő- és tér-feletti, transzcendens metafizikai dologra vonatkozik: az egyedül létező, abszolút Tiszta Én-Önmagára.

_____________________________

Regnum Dei Intra Vos Est.

*

N-aforizma

 (...)

___________________________________

A Teljesség örök, halálos játéka az, hogy a Dharmát az ember megértse.

"A Tan olyan, mint a mély Óceán: 
időről-időre holttesteket sodor a partra."

*

Az Avatar-ról

sz. 'Ava-tar-a': "leszállás; keresztezés; lefordítás egyik nyelvről a másikra;

idézet; isten földi lényként való megjelenése; levezetés; 

szent fürdőhely"

*

Sok általános krtitkát hallottam az Avatar c. filmről. Magam is megnéztem, és meglehetősen jól szórakoztam rajta, kissé lesajnálva Cameront, amiért időről-időre csak kiollózni tud bizonyos archaikus kultúrákról szóló beszámolókból és kulturantropológiai tanulmányokból bizonyos elemeket, aztán színes, szélesvásznű cirkuszt készít belőle, amit jó haszonnal elad az ámuló közönségnek (egy példa: Ea - mely megjelenik a filmben, mint a Na'vi-k által tisztelt Szellem -, a sumér magaskultúrában a Kozmikus Bölcsesség személytelen aspektusa volt, nem beszélve a Szent Fa univerzális motívumáról stb.). Persze alapvetően nincs ezzel semmi baj, ha az ember úgy viszonyul ehhez a filmhez, ahogy viszonyulnia kell: mint ahogy egy cirkuszi előadáshoz is viszonyul, amit egyszer megnéz, egy kicsit elengedi magát közben, eltünődik, hogy mi értelme is van annak, hogy valaki egy oroszlán szájába dugja a fejét,  aztán már inkább a végét várja a számára kínos előadásnak, és kész - egy nap múlva már nem is emlékszik rá.

A helyes viszonyulás tehát sok mindentől megkíméli a szellemi utat járó embert.

De lenne még valami. Mégpedig az, hogy az Avatar valóban egy szellemi értelemben dezorientáló és antitradicionális mozifilm, még akkor is, ha a kritikákkal élők ezt konkrétan nem indokolják meg. Én megindokolom, és röviden és közérthetően azt is kifejtem, hogy miért támadja például a Vatikán a filmet, és miért nem látom én sem sok értelmét annak, sőt, miért látom igazából károsnak is, ha mélyebben szemléljük (ahogyan azt soha nem fogja a moziközönség): nos, az Avatar legnagyobb hibája, sőt, bűne az, hogy azt sugallja, hogy legyél állat. Vagy legalábbis azt, hogy: ne legyél ember. Azt mondja, hogy a boldogság és harmónia már nem érhető el emberként, hogy az isteni, égi világ nem érhető el emberként, a misztikus léttapasztalatok már nem érhetőek el emberként. Hogy a közönséges emberi alapállás nem fölfelé haladandó meg Emberfölötti emberként, a Cél érdekében, hanem lefelé, emberalatti ember-állat hibridként, ahol a gondolkodás redukciót jelent: leszállást egy animális, ösztönszerű világba. És mindezt úgy mutatja be, hogy a néző mindvégig jól lássa, hogy az ember: otthontalan.

A filmnek a fentiek közül tetszőlegesen kiválasztott, egyetlen alap- és vezérmomentuma elegendő lenne arra, hogy épkézláb és közérthető kritikát fogalmazzanak meg a film tradicionalista orientációjú, vallásos- vagy antimodernista bírálói azoknak, akik érzik ugyan, hogy van valami a filmben, ami nagyon nem stimmel, és emberidegen elem, de nem tudják megfogalmazni, hogy mi is az, mert az "effektek" és a "digitális" színház eltereli a figyelmüket a lényegről.

Érdekes, hogy ezeket az alapmotívumokat eddig még sehol nem fogalmazták meg konkrétan, és érdekes a kérdés, hogy vajon  ez miért nem történt még meg, miközben a napnál világosabb a probléma.

Mindenesetre a James Cameron által készített filmek jelentősen hozzájárulnak a hétköznapi ember rossz alapállásának bebetonozásához, mert az emberek olyan mélyen élnek illúzióikban, hogy még egy hollywood-i mozifilm is erősen befolyásolni képes hétköznapi gondolkodásukat, alapvető szemléletüket - és ezért az is, hogy olyan abszurd helyzetek jönnek létre, hogy teológusoknak kell megszólalniuk egy mozifilm kapcsán (mintha a NASA illetékesei arról adnának ki sajtóközleményt, hogy a Halálcsillagot és Darth Vader flottáját eddig sehol sem találták meg).


Másfelől számomra érdekes, hogy a Kali-yuga kellős közepén olyan szavak kerülnek be a köztudatba, amik helyes megértése egyébként kaput nyithatnának egy valóságosan létező, tiszta és magasrendű metafizikai világra.

_________________

A barlang

*

*

Megjegyzések a Kali-yuga kapcsán

Az egyetemes archaikus tanítások négy különböző, időbeli világciklust különböztetnek meg, melyek fokozatos szellemi elsötétülést is jelentenek egyben. A jelenlegi korszak, melyben élünk, az un. "Kali-yuga", a "sötétség korszaka", avagy – egy másfajta tradíció szóhasználatával élve: a Vaskor.

A Vaskor sajátosságai közé sok minden tartozik, úgymint bizonyos tendenciák aszimmetrikus felerősödése: a materializmus, az ateizmus, a szélsőséges racionalizmus, anyagiasság, a tanítások haszonleső elferdítése, a mesterek és a tanítványok radikális megcsappanása, áltanítók, áltanítások, és ál-tanítványok tömeges megjelenése, a természettől való eltávolodás, a szavak helytelen, inverz használata, általános princípium-zavar, a mennyiség uralma a minőség felett. Továbbá az általános szellemtelenné válás, a létvakság, a betegségek és járványok előretörése: a teremtmény Teremtőnek vélése, a nem-Énnek az Önvalónak tartása – csak hogy néhányat soroljak fel a leglényegesebbek közül. E mellé a szimptóma-együttes mellé azonban pozitív jelenségek is társulnak - ezek a következők: nagyfokú technikai színvonal, kódexek-, és régi szövegek digitalizálása, elektronikus könyvtárak és archívumok létrehozása, a telekommunikáció kifejlesztése, az írás és olvasás elterjedése, az orvostudomány - és általában a tudományok hihetetlen fejlődése -, amiket a ma élő, szellemi utat járni kívánó ember nem csak hogy fel-, és kihasználhat, hanem fel-, és ki is kell használnia őket, mint lehetséges eszközöket (feltételezem, hogy a mai tradicionalisták, legyenek akár a legelkötelezettebbek is, nem lóval és szekérrel járnak, van mobiltelefonjuk, nem vadászatból élnek, és használnak számítógépet illetve bankkártyát - és valóban: miért is ne használnák őket?).

Azonban ezek felsorolása mellett kevesen emelik ki, hogy eme korszak világbeli szükségszerűség, egy metafizikai valóság fizikai létmódja, ha úgy tetszik: ugyanúgy a Lét részét képezi, mint a nagy ciklus akármelyik szakasza, akár mint az Aranykor, és attól természetesen ontológiailag sem különbözik: a Vaskor ugyanúgy a kozmikus illúzió egy természetes aspektusa, mint bármelyik korszak: teológiailag mindegyikkel egyenértékű, függetlenül attól, hogy mikor, melyikben, mi dominál.

A helyes alapállás a Kali-yugában nem annak "tagadása", vagy az azzal való "harc", a fenti, különböző aspektusok szubjektív kiemelése, és kifigurázása, cinikus kommentálása, egy "elveszett paradicsom" utáni nosztalgikus-romantikus sóvárgás, hanem a jóga tanrendszerében is használt közömbösség vele szemben: a feltételek, és a körülmények (mint a feltételek konkretizálódásának) neutrális tudatosítása, és nem-Önmaga-ként való megkülönböztetése az Én-Önvalótól. Fontos dolog tudatosítani a jelen szellemi korszak mibenlétét, természetét, de nem a legfontosabb: fontos dolog az eszköz, de a cél még fontosabb.

Egy szellemi világkorszak önmagában sem nem jó, sem nem rossz: pusztán az átélő alany teszi azzá, aminek elsődlegesen megjelenik, miközben a Tanú némán szemléli azt. Minden csupán helyes viszonyulás kérdése tehát. Sem a Bahagavad-gíta, sem a Buddha beszédei, sem az Evangéliumok nem arra tanítanak, hogy a körülményekkel foglalkozzak, hanem kizárólag az Ön-kutatásra ösztönöznek, és a helyes megkülönböztetést mutatják be, mely által az illúzió leleplezhető (ismétlem: legyen szó bármely korszakról is a négy közül, mindegyik illúzió, és bármelyik alkalmas a Felébredésre).

A Nap helye a Galaxisban, az emberi létesülés tágabb kozmikus környezetében.

A magam részéről tehát kicsit túlexponáltnak tartok minden olyan szemléletet, mely szélsőségesen kiemeli, és/vagy nagy hangsúlyt fektet a jelenlegi Vaskor különböző szimptómáira, tehát nem egyszerűen rögzíti azokat, mint szükségszerű, és feltételektől függő tényeket, hanem azokba mintegy "horizontálisan" bele is bonyolódik, eltávolodva a céltól, mivel a Cél a mindenkori körülményektől való ("vertikális") függetlenség realizálása, akár reintegráció, akár a helyes megkülönböztetés révén (emlékezzünk csak arra, hogy például a Buddha vagy Jézus milyen körülmények között jelent meg: kötve hiszem, hogy lényegi különbség lett volna mondjuk i.e 500, i.sz. 30, és i.sz. 2010 között.) Hogy egy klasszikus példával éljek: akik állandóan szükségét érzik a Kali-yuga különböző - általában mizantróp hangulatú, cinikus - elemzésének elvégzését, azokhoz hasonlítanak, akik egy égő házból nem kimenekülnek az ismert vészkijáraton, miután észlelték, hogy tűz van, hanem azon tünődnek, hogy miért olyan a ház berendezése - a bútorok stílusa, a képek a falon, és a lakástextíliák színei -, amilyenek.

Az Ember nem változik: a megszabadulás alanya azonban az Ember. Ami változik, az csak a díszlet, nevezzük akárminek: történelemnek, társadalomnak, időszaknak. Valójában ez a díszlet is csak látszólag változik: ami állandó benne, az az illúzió. Hogy valaki az űrkorszakban egy űrbázison, a középkorban egy kastélyban, vagy éppen a bronzkorban egy faluban találkozik a Dharmával, érti azt meg és születik újjá Szellemben - teljesen mindegy.

*

Felvetődhet a kérdés, hogy "mikor volt” az Aranykor, és hogy „meddig tart” a Vaskor. Természetesen léteznek számok, melyek megadják egy-egy korszak hosszát, kezdetét és végét, azonban ezek a számok inkább szimbólumok, mintsem konkrét adatok. Nekem meggyőződésem, hogy ezek a korszakok nem ábrázolhatók pl. egy lineáris időegyenes mentén, mivel valójában metafizikai, szellemi létfaktorokról van szó, melyek szinkronban léteznek egymással a Tudatban, és amelyek valójában nem „időként” telnek, ahogyan az sem mérhető, hogy meddig tart egy álom, vagy hogy "hol van az öregedés és halál".

Az Aranykor minden valóságában megjelenhet előttem, ha az Igazság feltárul az elmében (ha az elmétől meg tudom különböztetni Önmagam). A meditációban eltűnik az önlét átélése, és eltűnik az Idő is, és a maga korszakaival együtt pusztán azzá válik, ami valójában is: elmerezdüléssé.

Feltehetőleg a Buddha és Krisztus is azt példázzák, hogy ebben a zavaros korban is létezik megszabadulás, és „ebben a korszakban” is bárhol, bármikor megvalósítható az Aranykor – Önmagunk megismerése által.

___________

A Kerék a Vatikánban

A Vatikánváros Szent Péter Bazilikája, mint a Regnum Dei földi helytartójának székhelye előtt található tér, a hatalmas Nap-kerékkel, ami a létesüléseket és a Megnyilvánult Univerzumot szimbolizálja, mint amin keresztül kell jutnia a halandónak ahhoz, hogy a halhatatlanságot szellemi újjászületése, tehát Önmaga megismerése révén elnyerje.

A Kerékagy közepén az Axis Mundi, a Centrum, a Mozdulatlan Mozgató, a Világ Köldökének, az Önvalónak a végtelen kiterjedésű vertikális oszlopa látható.

*

Prológus az előadásokhoz

(Részlet.)

Mottó: ha eltűnik az "én", eltűnnek a "mások" is.

Egy dolog a héj, és egy másik dolog a mag. Egy dolog az eszköz, és egy másik dolog a cél. Egy dolog a Tradíció, és egy másik dolog a Doktrína. A Doktrína szempontjából a legkevésbé sem érdekes a Tradíció, mert a Tan a Hagyományok felett áll - Egyetemes.  A Tradíció szempontjából azonban csakis a Doktrína lehet érdekes, mert  minden igaz Hagyomány a Tanhoz vezet el. Semmi máshoz. Tertium non datur.

Zűrzavaros, szellemileg hanyatló korszakunkban számomra eljött az idő, hogy újra feltegyem a kérdést, és választ adjak magamnak a következőkre: miben is áll valójában a Doktrína? Mit is fejt ki nekünk valójában a Szent Tan, és mit nem közölt soha? Mik az ortodox, és mik a heterodox eszmék? És végül: miben áll a Szent Tan Egyetemességének mindent megvilágító ereje az alanyként létező öntudatban?

__________________

Azoknak írok, és azokhoz beszélek, akik értik ezt az alapállást mint igényt.

Vagy érteni akarják.

A Tanösvényen

A Szent Erdők emlékére.

*

 

 

 

 

 

 

 

 

*

Ma hosszan meséltem valakinek a Tanról:
fenti képeket eme nemes, tiszta beszélgetés közben készítettem,
fent a Bércen, a hatalmas, csendes fák között.

Ott, ahol annak idején nekem is átadták a Lét titkait.

*

A Logosz mindent megszentel körülöttünk. 
Roppant, égi jelenségek ezek.

Köszönet értük.

*

Kutatás

A "Szükség van-e az Apeiron-projectre?" című, a blog olvasóihoz szóló mikro-közvéleménykutatás a mai nappal befejeződött. 

Az eredmény a következő:

Igen: 26 (54%)

Nincs rá szükség: 19 (39%)

Nem tudom: 3 (6%)

Összes szavazat: 48 (100%)

Mindenkinek köszönjük a szavazást!

AP

munkahipotézis

(...)

[Az Üresség a Tiszta Én-Önmaga létmódja.]

 

(...)

Budapest

Nem elhanyagolható tény, hogy a létesülés számomra egy nagyvárosban aktualizálódott.

A városi létem tehát, vagy az "itthon-létem", megnyugtat, és mindenek előtt alkalmas feltételeket ad az elmélyülésre, a belső útra. Nekem gyerekkorom óta nagyobb realizációk lehetősége a beton- és vasdzsungel hidege, a folyton áramló, morcos, és személytelen embertömeggel, a kosszal és a bűzzel, a zsúfolt utakkal, szirénázással, dudálással, a bevásárlóközpontok hideg halogénfényes, üveg-nikkel ötvözetű komplexumaival; és a pályaudvarokkal, a repülőtérrel, mint egy elvonulás - évek óta tudom, hogy a városban sétálva nagyobb felismeréseket lehet tenni, mintha egy kolostor egyik cellájában ülnék, és madárcsicsergést hallgatnék (feltehetőleg így van ez minden nagyvárossal is: gondolom Platón idején szintén egy város sem lehetett  konkrétan egy rózsaillatú kis lugas, mégis sok filozófus lakhelye lett, dacára annak, hogy nyilván még nagyobb lehetett a bűz, a kosz, és a szervezetlenség, mint a mostani városokban. Másrészt pedig csak a városban működnek igazán nagy könyvtárak, antikváriumok és múzeumok, ami nem egy elhanyagolható tény, ha az ember filozófiával kíván foglalkozni.)

Budapest nekem emlékeztető. Emlékeztető arra, hogy mi a létezés.

De azért hamarosan lefotózom és megosztom az apró jeleket is: az ógörög oszlopot a Boráros tértől alig száz méterre, melynek díszesen faragott oszlopfőjén - valami valószerűtlen csoda folytán - Apolló lantja még elevenen, és minden erejét sugározva díszeleg; a templom pompás kis mellék-kapuját, mely csak az Erzsébet híd alatt látható; a lovag sírját, amit beépítettek a házfalba a Váci utcában; a szobrokat, a Néreidák kútját; a belváros homlokzatainak magasságaiban elrejtőző, ragyogó mozaikokat; a Dunába vezető régi kőlépcsőket,  a metróállomások márványaiban megfigyelhető csodás fosszíliákat, vagy a hatalmas, millió éves, némán tanító kőtömböket a Természettudományi Múzeum előtt...

Mert Budapest nekem emlékeztető. Emlékeztető arra is, hogy mi a Lét.

Ez a város egy állomás tehát az Úton: az emberi tapasztalás állomása. És - öregkoromig legalábbis - eszembe sem jutna elhagyni azt.

*

Az "én" elvesztéséről

Az illúzió a Valóság formája.

A szellemtudományokkal és filozófiákkal kapcsolatos munkák, és leginkább a buddhizmussal foglalkozó írások, tanulmányok között, számos esetben szó kerül az embernek a "személyes énjéről", az "attól való elszakadástól mint végcélról", és a "jelen pillanatban való időzésről". Bevallom, nem tudom, hogy egyáltalán eszébe jutott-e a buddhizmust művelőknek utána nézni a különböző neurológiai-, neuropszichológiai-, és agysebészeti esetek között, ahol bizony szép számmal akadnak olyan megfigyelések is, amelyek "alanyai" nem voltak mások, mint egy-egy személytelen és közömbös, nyers  agyi információ-áramlás. Márcsak azért is érdemes ismerni ezeket az eseteket, mert ezeknek az embereknek a kutatók szerint - "nem volt énje" sem.

Ezek un. Anton-, vagy Korszakov-szindrómás esetek voltak (vagy halántéklebeny-szindrómásak), és ezen szindrómák teljes amnéziával is párosultak. Egy esetben például valaki egy-két másodpercnél nem tudott tovább visszaemlékezni semmire: sem arcokra, sem nevekre, sem eseményekre, sem gondolatokra vagy párbeszédekre, sem a helyre, sem a dátumra, szóval tényleg semmire - így természetesen önmagára sem, semmilyen értelemben. Ez esetben azonban azt sem lehet mondani, hogy pozitív értelemben véve a "jelenben élt" volna (annak ellenére, hogy itt a szó szoros értelemben "megálltak az elme rezdülései" [Yóga Szútra. I.2.]) hiszen nem volt mihez képest "jelenről" beszélni (a beteg maga mondta, hogy "sem jól, sem rosszul nem érzi magát, sőt, igazán azt sem érzi, hogy élne"); továbbá azt sem lehet mondani, hogy az illető valóban elvesztette volna identitását, hiszen nem volt mihez képest "identitásról" beszélni, tehát nem volt olyan, aki ezt az identitás-veszteséget ténylegesen felfogta ill. szemlélte volna.

Sok esetben az egyéb érzékszervekhez tartozó agyi funkciók okoztak hihetetlen eseteket.

A buddhizmus a "látás" mint érzékszerv mellé odahelyezi a "látás-tudatosságot" is (és így tesz minden más érzékkel is) - e kettő - esetünkben tehát a látás, és a látás-tudatosság - csak együtt alkotnak kompakt egységet, külön-külön szinte értelmezhetetlenek a külső szemlélő számára: az egyik legérdekesebb esetleírásban olvasni, hogy egy amnéziás Korszakov-szindrómás (vagy halántéklebeny-szindrómás) ember a látása teljes és totális elvesztése során elvesztette a mentális értelemben vett látás-tudatát is, ami azt eredményezte, hogy nem tudta, hogy vak, mivel törlődött a vizuális tudatossága, az összes vizuális képi emléke, összes forma- és színfogalma (a név-és-forma tehát, úgy tűnik, teljesen hiányzott az elméjéből, ami, megjegyzem, érdekes kérdéseket vet fel a függő keletkezéssel kapcsolatban is). Eme "vakságában" mégis teljes, és hiánytalan belső életet élt, hiszen nem volt tudatában, hogy bármit is "elvesztett" volna.

Ám ennek a fordítottja is megtörtént: egy születésétől fogva vak ember műtétje után lassan látni kezdett, azonban nem volt látás tudata, így egyszerűen nem tudta, hogy lát, és hogy mit lát: továbbra is úgy viselkedett, mint egy vak, mert könnyebben tájékozódott tapintás, mint látás alapján. Egyébként ez az eset mutatta meg, hogy Berkeley-nek igaza volt abban (is), hogy egy születésétől fogva vak ember, miután látni kezd, nem képes megmondani pusztán látása alapján, hogy melyik például a "gömb", és melyik a "kocka" formájú tárgy, mégha azokat tapintás után a másodperc tört része alatt fel is ismeri, mivel a látás elsősorban tanulási, így tudati-mentális, és nem "optikai" aktus. Ebben a világban tehát nem léteznek "formák és nevek:" minden egy alaktalan és értelmezhetetlen "agyi inger" csupán.

A Felébredés külső jelei (már ha lehet egyáltalán ezekről beszélni), és a fenti szimptómák, szinte megkülönböztethetetlenül azonosak tűnhetnek tehát (sok szent életével kapcsolatban vannak olyan információink, melyek akár egy  Korszakov-szindrómásra is ráillenének), azonban egy lényegi különbség  mindig van köztük: a tudatos akarat és az uralom, mely az előbbiben, például egy valódi szellemi realizációban munkál, így a tudat egyik létrégióból a másikba átmehet, azokat transzmutálhatja, és az Alany megfigyelheti a jelenségeket, míg az utóbbi - neurológiai - esetben, bár a pszichofizikai "én" vagy "személyiség" in concreto kioltódik, de egy öntudatlan és akaratlan agyi funkció deficitje miatt, és így az uralom és az akarat is teljesen hiányzik az átélő személyből (a hetvenes években, egy "krisnás asram"-ban jegyezték fel, hogy egy "megvilágosodott" tanítvány a "megvilágosodása csúcsán" elvesztette a fizikai látását is, és állandóan egy békés és nyugodt egykedvűségben ült, ráadásul úgy, hogy nem volt tudatában annak, hogy vak, de magának az időnek sem: azonban emellett mindenkihez végtelenül kedves volt, és mindenkinek értelmesen, és bölcsen is válaszolt, feltéve - és csak akkor -, ha szóltak hozzá. Egy egyszerű rutinvizsgálat mutatta ki súlyos homloklebeny-szindrómáját, amit egy agydaganat okozott, aminek következtében az agyi homloklebeny szinte teljes egésze roncsolódott.)

Kedvcsinálóként, egy másfajta megközelítéshez illetve adalékhoz, legyen elég ennyi: mindenkinek ajánlom Oliver Sacks könyveit; elképesztő esetleírások vannak bennük, konkrét orvosi megfigyelésekkel, kiegészítendő a különböző szellemi tanítások lényegi mondanivalóját azzal, hogy minden "betegségnek" nevezett állapot spirituális kaput nyithat magasabb valóságok felé, ha mi magunk is elég nyitottak és előítéletmentesek vagyunk.

A szolipszizmus újradefiniálása (vázlat)

Jelenleg a következők szerepelnek a Wikipédia "szolipszizmus" címszava alatt (http://hu.wikipedia.org/wiki/Szolipszizmus):

"A szolipszizmus a latin „solus” (egyedül) és „ipse” (magam) szavakból képzett kifejezés.

A lételméleti szolipszizmus annyit jelent, hogy tulajdonképpen csak én magam vagyok, rajtam kívül senki és semmi nincs. Minden létező csak a tudatom terméke.

Dr. László András szavaival: „A filozófiai és filozófia-feletti szolipszizmus értelmében sok létező van, sok személy, sok ember – de Alany csak egy van. Én – mint személy ­egy vagyok a személyek, emberek, a létezők között, de Alanyként (mint subiectum, mint auton, mint Selbst, – mint Ich-Selbst, mint átmá és mint aham-átmá) egyedül vagyok az egész tudati létben. Egyszerre vagyok (s itt csakis az egyes szám első személyben való fogalmazás lehet helyénvaló) – személy és alany. Önmagamat csak a személyemből – mint a személyi identifikáció kiinduló pontjából vezethetem vissza önmagamhoz: mint Alanyhoz. Az Alanyba redukált Alany többé már Alanynak sem nevezhető: ez a metafizikai abszolútum, az abszolút metafizikum.”

A szolipszizmussal szemben Karl Marx a 2. Feuerbach-tézisben fogalmazta meg azt a tézist, hogy a külvilág valóságosságának kérdése nem elméleti, hanem gyakorlati kérdés.

A szolipszizmus egyik válfaját népszerű formában a Mátrix című nagy sikerű mozifilm jeleníti meg közérthetően a nagyközönség előtt."

*

A szócikket érintő korrekciós javaslatunk a következő:

"A szolipszizmus a latin „solus” (egyedül) és „ipse” (önmaga[m]) szavakból képzett kifejezés.

Az ontológiai értelemben vett  szolipszizmus (mint autológia) azt a mindenki által belátható, evidens tényt írja le, hogy tulajdonképpen a világ csak az alany (mint jelenvalólét) elmebeli öntudata által jelenik meg (mint ideális lét): eme elmebeli, ideális öntudaton mint képzeteken "kívül" senki és semmi nincs, vagy másképp: a világ egy énnek a képzete. Minden létező tehát elsődlegesen csak ezen alanytudat - mint létszerkezet - percepciója, mely létezők eme alanyi percepció révén válnak létezővé, továbbá eme elmebeli alanytudat - in concreto - mindig mindenkiben "én"-ként jelenik meg, értelemszerűen mindenkiben első szám első személyben, jelenvalólétként azonban kizárólag és mindig csakis egyedül bennem, első szám első személyben véve.

Ha azonban rákérdezünk erre az "én"-re mint jelenvalólétre, feltárul, hogy a preontológiai Tiszta Én-Önmaga, melyben az alany és tárgy, az én és a nem-én egybeesik, azonos is, és nem-azonos is ezzel a kondicionált, véges, személyes, perceptuális "én"-nel, melyben mint médiumban most a szolipszizmus is megjelenik: azonos, amennyiben az is a Tiszta Én önkorlátozó modalitása, mint minden világban létező, "nem-Én"-ként feltűnő faktum; és nem-azonos, amennyiben az a feltételektől függő okozati létrejövés téves identifikációjának (az egomániának) tárgya és összessége. Az individuum, mint személy és jelenvalólét tehát ontológiai határfelület: végtelen (létező), és véges (nem-létező) tudat - egyszerre.

Az utóbbi egoitás  egyfajta médium is, mely - önmaga helyes megkülönböztetése, kioltása, tudati kiüresítése révén - a Tiszta Én-Önmagához intellektuálisan visszatérhet, egy speciális tettcselekvés révén.

Számos ilyen médium létezik, de mint perceptuális valóság csak egy: én, mint ami ezt a tettcselekvést végrehajtja, és amely eltűnik ebben a tettcselekvésben.

A Tiszta Én-Önmaga mentes mindenféle kategorizálástól, megkülönböztetéstől; független (absolutus), tiszta, személy-feletti, transzcendensen immanens, metafizikai Tudati Lét.

A szolipszizmust, mint a személyes alany hétköznapokban feltáruló létmódját, a Tiszta Én-Önmaga viszonyát ehhez a létmódhoz, valamint az "én"-nek a "Tiszta Én"-hez történő visszatérésének a diszciplínáit a buddhizmus (okozatiságból való létrejövés, yogacara), a hinduizmus (szánkhja-jóga, advaita), az iszlám (szufizmus) különböző irányzatai éppúgy részletesen és kimerítően tárgyalták, mint a sztoikus filozófusok, vagy éppen Cusanus, Berkeley, Locke, Kant, Fichte, Hume, Schopenhauer, Meyendorff, és Heidegger (de ide sorolhatnánk még Eliade és Coomaraswamy ezirányú észrevételeit is).

Hogy a szolipszizmus nem azt jelenti, hogy "minden az én alanytudatom terméke",  ahogyan azt sokan tévesen vélik, hanem egy individualitás-feletti öntermészethez tartozó aperszonális Tudaté (ez Isten, ha úgy tetszik), jól érzékelteti Berkeley:

"Bármilyen hatalmam legyen is azonban gondolataim felett, úgy találom, hogy az érzékeimmel éppen észlelt ideák nem függenek ugyanilyen módon az én akaratomtól. Amikor világos nappal kinyitom a szememet, nem áll hatalmamban választani, hogy lássak-e vagy sem, vagy meghatározni, hogy milyen különös objektumok jelenjenek meg a tekintetemnek; és ugyanez vonatkozik a hallásra és más érzékekre: a beléjük pecsételődő ideák nem az én akaratom teremtményei."

Hume ezzel összhangban megállapítja: "Bátran ki merem jelenteni, hogy az ember nem más, mint különböző benyomások halmaza vagy gyűjtőhelye, melyek felfoghatatlan sebességgel követik egymást, és állandó mozgásban és változásban vannak."

Heidegger leírja, hogy a jelenvalólét ontológiai létszerkezete (melyet Vasubandhu úgy ír le, hogy az a "nem-lét egy szerkezete") miként viszonyul az Önmagaléthez:

"Mindenekelőtt nem "én" "vagyok" a saját Önmagam értelmében, hanem a mások az alárki módján. Ebből és ekként leszek én "önmagamnak" közvetlenül "adott". A jelenvalólét mindenekelőtt akárki, és többnyire az is marad. (...) Mindennapi létmódjában maga ez a létszerkezet az, mely mindenekelőtt elhibázza és elfedi önmagát. (...) A tulajdonképpeni Önmagalét nem a szubjektumnak valamiféle, az akárkitől elválasztott rendhagyó állapotán nyugszik, hanem az akárkinek mint lényegszerű egzisztenciálénak egzisztens modifikációja. Akkor azonban a tulajdonképpen egzisztáló Önmaga önmagaságát ontológiailag szakadék  választja el az élménysokféleségben állandó Én identitásától. (...) Az Énben az az Önmagam nyilatkozik meg, amely mindenekelőtt és többnyire nem tulajdonképpen vagyok. (...) A tulajdonképpeni Önmagalét mint néma éppen hogy nem mondja, hogy "Én-Én", hanem hallgatagságába belevetett létezőként van, amilyenként tulajdonképpen lehet."

Fichte pedig megadja a csak intellektuálisan (ideálisan) létező tettcselekvés, mint az én visszatérése az Énhez pontos definícióját:

"Az én fogalma vagy elgondolása nem más tehát, mint magának az Énnek önmagára irányuló cselekvése, s megfordítva, egy ilyen önmagára irányuló cselekvés az Én elgondolását eredményezi, és semmiféle más elgondolást nem eredményez."

Fentiek értelmében tehát a szolipszizmus inkább ontológiai alapállás (melynek pontosabb neve Fichte után a "transzcendentális idealizmus" lehetne), melyet paradox módon "mindenki birtokol", így a filozófiai gondolkodás arkhimédészi pontja, ami azonban egy egyéni, belső spirituális realizáció során meghaladható.

Ezen, a szolipszizmust gyökereiben érintő spirituális realizációkat, illetve  a  Tiszta Én-Önmaga, az én, az Én, és a nem-Én kérdéskörét, a különböző tradíciók egyetemes doktrínája elképesztő intenzitással, és rendkívüli mélységben fejti ki, gyakorlatilag tértől és időtől függetlenül, mindenhol mindig ugyanúgy, legyen szó az Upanisadokról, a Rig-Védáról, a Bhagavad-Gítáról, Buddha beszédeiről, az antik filozófiáról, az Evangéliumokról vagy a Koránról, nem is beszélve az archaikus kultúrák eddig feltárt és megismert tanairól, vagy akár a helyesen értett pszichológiáról, neurológiáról."

Isten halott

(vázlatok és töredékek Heidegger egyik írása kapcsán)

 

__________________

Van valami, talán egy létmód, illetve egy létszemlélet,

ami mélyen gyökerezően és közösen, a legtöbb ember

gondolkodásmódjában fellelhető.

És ez a valami - végtelenül ijesztő.

Hogy miért?
Mert eredetileg ez a létmód nem volt az Ember sajátja.

*

"Isten halott" - mondta Nietzsche.

És úgy, ahogyan ő értette ezt, kétségtelenül igaza volt.

Illetve, ahogyan ő értette ezt: igaza van.

*

Éppen ez a létmód, illetve létszemlélet az,

amely ennek a mondásnak - "Isten halott" -

a metafizikai mélységét nem képes észre venni.

Isten alatt ugyanis valami olyan közhelyet értenek,

ami sosem létezett.

*

Nietzsche "Isten" alatt a metafizikai Lét
jelenvalóságát értette,
az "Isten halott" mondása alatt pedig azt,

hogy a metafizikai Lét eme jelenvalósága
- először az ismert történelemben -
eltűnt (kihalt) az emberek életéből,

gondolkodásából, létszemléletéből.
ontológiai alapállásából.

Így hát, mégha valaki vallásosnak is tartja magát,

minden további nélkül lehet fenti értelemben nihilista,

mert "rosszul vallásos" (vagy: nem tud "vallásos lenni"):
csak a Földet látja - Ég nélkül,
csak magát látja - az Ember nélkül.

A nihilista nem tudja látni, ahogyan a Lét működik:

a ma embere számára pedig nem történik semmi olyan,

ami Istenre, tehát a Létre közvetlenül utalna

- vagy pontosabban:

számukra közvetlenül - "a Semmi történik".

Az viszont egyre gyorsabban.

*

Aki nem képes (tehát) megérteni, 
hogy "Isten halott": 
nihilista.

_________________________

A margóra: 

A Bhagavad-Gítát (akárcsak egy Evangéliumot)

egy óra leforgása alatt el lehet olvasni.



És csupán egy pillanat megérteni.
 
(Vajon mit szimbolizál korunkban ez a tény?)

_________________

25. §

*

"A priori magától értetődő lenne tehát, hogy a jelenvalólét megközelítésének az aktusok Énjére vonatkozó egyszerű felfogó reflexiónak kell lennie. [...] Ha az egzisztenciális analitika, amikor a fent említett módon az én adottságából indul ki, mintegy magának a jelenvalólétnek és az ő kézenfekvő önértelmezésének csapdájába esik? Ha az derülne ki, hogy az ontológiai horizont az egyszerű adottságban megközelíthető meghatározása szempontjából elvileg meghatározatlan marad? Ontikusan mindig jogosult, ha azt mondjuk erről a létezőről, hogy "Én" vagyok az. Az ontológaiai analitikának viszont, amely felhasználja az ilyen kijelentéseket, mindig elvi fenntartással kell kezelnie őket. Az "Én"-t csak olyasvalaminek a semmire sem kötelező formális megmutatásaként szabad értenünk, ami a mindenkori fenomenális létösszefüggésben esetleg éppen a maga "ellentéteként" lepleződik le. S itt a "Nem-Én" semmiképpen sem olyan létezőt jelent, amelyből lényegszerűen hiányzik az "Énség", hanem magának az "Én"-nek egy meghatározott létmódját, például Önmaga elvesztettségét."

M. Heidegger: Lét és idő

*

A szavazásról

*

Tizenkét napig él még a szavazás, melyen arról lehet voksolni, hogy "szükség van-e az Apeiron Projectre".

Elöször is, ezúton is szeretnénk megköszönni mindenkinek, aki eddig  bárhogyan is szavazott, hiszen minden visszajelzés fontos a számunkra, továbbá mindenkit bíztatunk, hogy akinek véleménye van a kérdésről,  szavazzon.

Szeretnénk elmondani, hogy a szavazati arányok a várakozásainknak megfelelően alakulnak, de azért remészetesen nagyon érdekes is a fej-fej mellett haladás.

Felmerült, hogy a szavazás végén - rendhagyó módon - kielemezzük az URL-címeket is, hogy lássuk, mikor, mely országból/városból, és hogy esetleg milyen weblapon keresztül érkeztek a különböző szavazatok, de ezt az ötletet  - a későbbiekben esetleg bennünk kialakuló prekoncepciók veszélye miatt - elvetettük.

Továbbá, mint írtam, a szavazásnak nincs konkrét tétje, hiszen az AP mindenképpen el fog indulni: a szavazás célja azonban az, hogy felmérjük, hogy a minket olvasók miként vélekednek a Projectről, mert fontosnak tartjuk, hogy visszajelzést kapjunk róla.

Emellett, reméljük és bízunk benne, hogy a "Nincs rá szükség"-re szavazók majd eljuttatják hozzánk - akár kommentek formájában is - a szóban forgó project ellen szóló észérveiket is: hiszen az észérvek mindig nagy súllyal esnek latba nálunk, és minden észrevételt komolyan fontolóra veszünk, mivel fenntartjuk a tévedéseknek a lehetőségét.

*

A "perceptuális én[ség]"-ről

*

"A szél ott fúj, ahol akar, hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön és hova megy. Így van vele mindenki, aki a Szellemtől született.  [...] Azon a napon majd megtudjátok, hogy Atyámban vagyok, ti bennem, s én bennetek."

János, III. 8; XIV, 20.

"Ahogy az erős szél a légben szüntelenül szerteszét száll, az összes élőlény is úgy tartózkodik bennem. [...] Én vagyok  minden lény bensőjében lakozó énje: én vagyok az élők kezdete, közepe és vége. [...] Énemnek egy örök része az élők lelkévé válik, és magára ölti az anyagból az öt érzéket és a gondolkozást." 

Bhagavad-Gíta, IX, 6; X. 20; XV. 7.

*

A Tiszta Én-Önmaga tehát mindenhol, mindenben és mindenkiben "ott" van.

Mégis, ki az az én, aki (cselekvésként) azt gondolja, hogy "egyedül csak én vagyok"?

"Aki meglátja, hogy minden cselekvést az anyag végez, nem ő maga cselekszik, az lát helyesen. (...) Ez az örök Legfelső Szellem nem cselekszik, tett nem tapad hozzá, akkor sem, ha testben tartózkodik, mert kezdete nincs, jellegek nem fűződnek hozzá." Bhagavad-Gíta, XII. 29; 31.

A "perceptuális énség" az ("egoitas perceptualis" - a Tiszta Én-Önmagának az okozatiságból való létrejövés általi, időbevetett reflektív én-je az, amely egyfajta maszkszerű alter-egóként önálló életre kel, és ami megjelenik a tudatban mint "én"), ami szingulárisként, egyedüliként érzékeli létét, de ez a feltételekből, tehát korlátozottságból adódik, és nem szükségszerűen csak ezt az érzékelést okozhatja.

In concreto tehát valóban egyedül csakis én vagyok "saját-személy" és alany, és egyedül csakis "én érzékelem" a Nap fényét, de ez nem azt jelenti, hogy  ez az én, aki ezt érzékeli, valóságos én is (ez "a" buddhista nem-Én-Önmaga), valamint ez nem jelenti azt sem, hogy ez a korlátozott és időleges érzékelésből és tapasztalatból fakadó szingularitás-tudat nem haladható meg, hiszen: "a megkülönböztetőn látóból eltűnik az önlét átélése", ahogyan azt a Jóga Szútra tanítja.

A szolipszizmus nekem úgy tűnik tehát - mint azt korábban már írtam -  hogy a Tiszta Én-Önmaga reflexiójának (ti. az öt szkandának) perceptuális létmódja, de ez a létmód nem azonos a Tiszta Én-Önmaga létmódjával (magával "a" Tiszta Én-Önmagával pedig abszolút nem azonos ez a létmód, hiszen a Tiszta Én-Önmaga - mivel metafizikai, abszolút és transzcendens - definiálhatatlan, és így nem érinti semmiféle korlátozottság), hanem annak csupán egy speciális szekvenciájú feltételektől függő, lehetséges verziója.

*

"- Szerzetesek, ne szólítsátok nevén a Beérkezettet, és ne nevezzétek Testvérnek. [...] - Hogyan is volna lehetséges, Ánanda, hogy az, ami született, keletkezett, összetevődött és elmúlásnak van alávetve, ne múljék el? Ez nem képzelhető el."

*

A Napkapu - II.

*

"- Mindannyian elmondtuk véleményünket, nemes uram. Elmagyaráznád a nondualitás bejáratának tanítását?

A licchavi Vimalakirti hallgatott, nem szólt semmit.

Manjursi helyeselt:

- Kíváló! Kíváló, nemes uram! Valóban ez a bodhisattvák nondualitásának bejárata. Itt nincs hasznuk a szavaknak, hangoknak, és ideáknak."

Vimalakirti szútra, X.

*

*

"A szabadság a karma és a szenvek elfogyásából fakad.

A karmát és a szenveket a különbségvetés szüli,

A különbségvetést pedig a sokféleség.

A sokféleség azonban az ürességben megszűnik."

Múlamadhjamaka-káriká, XVIII, 5

*

A Napkapu

*

"Intrate per angustam portam quia lata porta et spatiosa via quae ducit ad perditionem et multi sunt qui intrant per eam. Qam angusta porta et arta via quae ducit ad vitam et pauci sunt qui inveniunt eam." 

Matthaeus, VII. 13-14.

  *

*

"Ego sum ostium per me si quis introierit salvabitur et ingredietur et egredietur et pascua inveniet. Fur non venit nisi ut furetur et mactet et perdat ego veni ut vitam habeant et abundantius habeant." 

Ioannes, X. 9-10.

 *