*
A szolipszizmus nem mondhat mást azon kívül, hogy az alanytudat mindig én vagyok - vagy inkább azt, hogy: én egy egyedül [de nem önmagában!] létező alanytudat vagyok.
Továbbá a szolipszizmus azt is mondhatja, hogy a világ ennek az egyedüli, de nem önmagában létező alanytudatnak az elméjében jelenik meg. Ez a világ valódi primer, de elfedett létmódja.
Ezek vitathatatlan megállapítások.
Az "én" azonban, aki ezt az alanyiságot egy tudatként átéli, és amelynek elméjében a világ mint reflexió létezik, mint arra Fichte is rámutat, szintén egy pusztán speciálisan meghatározott feltételektől függő reflexió a tudatban (ez a reflexió: "én egy egyedül [de nem önmagában] létező alanytudat vagyok"). Továbbá sok más, önálló gondolatvilággal is rendelkező, autonóm alanytudat is létezik a világban, akik szintén egyedül csak ezt a tudati szolipszizmust élik át, és mindannyian szingulárisan léteznek.
Ennyiben ez az alanytudat és a világ: ugyanaz - mindkettő egy reflexió.
De vajon ezek minek a reflexiói? És felfogható-e az, ami ezeketől a reflexióktól független, és csak szemlélője ezeknek a reflexióknak? A sok alanytudat és az én alanytudatom vajon nem ugyanannak a Létnek a megnyilvánulása-e?
(...)
Én magam - összhangban a metafizikai doktrínával - azt mondom tehát, hogy ezen az "énen", mint feltételektől függő reflexión (tehát az egész tudati létmódként megjelenő világon is) "kívül" (vagy: "benne"), a Lét: egy Tiszta Én-Önmaga, melyben a reflektált és a reflektáló ugyanaz, és amelyben megszűnik a kondicionált, faktikus önlét (és a névvel és formával ellátott sokaságok is [amik egyébként nem "heteronok", hanem "eikonok". Egyébként a "heteronok" feltevése a "szolipszizmuson" belül: önellentmondás]. A transzcendes Tiszta Én-Önmaga szempontjából minden faktum csak ennek a Tiszta Énnek modalitása [ezért immanens is - Fichte]).
Amit itt tárgyalok, az már nem per definitionem szolipszizmus (ami az egyedül helyes kiindulási alap), hanem transzcendentális idealizmus: ugyanis a Tiszta Én-Önmaga értelemszerűen mindig "egyedül[i]" is, mert felette áll a sokaságnak, a világnak, és így az alanytudatnak is (mivel kondicionálatlan [ab-solutus]), így tehát már nem szolipszizmus: a tanrendszer pedig azért transzcendentális idealizmus, mert maga az Én-Önmaga: transzcendens - "felette áll" az elmebeli alanytudatnak, mint faktikus ténynek.
A szolipszizmus és a transzcendentális idealizmus tehát - két dolog.
(...)
Aki azt mondja tehát: "én vagyok az Önvaló", ezt nem teheti meg úgy, hogy nem tekinti magát függetlennek az énnek mint alanytudatnak minden reflexiójától is.
Ha pedig létrejön ez a minden relexiótól való elszakadás, nem jelentheti ki, hogy "ki is ő valójában", mert az Én-Önmaga nem definiálható, nem személyes névmás, hanem ontológiai logikai kopula két speciális és intellektuális tettcseklekvés között, mivel aktuálisan és potenciálisan kategóriák-felettisége révén "mindenen túl van", "sem-mi" [not-thing (Coomaraswamy)]; ha mégis így tenne, rögtön maga ez a kijelentés is csupán egy reflexióvá válna, ami viszont valami, tehát nem-transzcendens, "nem-Én".
(...)
Soha nem az Én-Önmaga reflektál, hanem mindig az elme, ami pedig az alanytudat megnyilvánulási módja: az Én-Önmaga önkorlátoz, mégpedig éppen a Lét korlátlan szabadsága révén. (És csupán ez tűnik az alanytudatban reflexiónak. Ez egyébként alapvető teológiai tétel is. Ebből is látszik, hogy a helyesen értett teológia: valójában autológia.)
*
"A megkülönböztetőn látóból eltűnik az önlét átélése. [...] Amikor a minőségek céljuktól, az Embertől fosztatván visszahúzódnak, az az Egyedülvalóság, vagyis az öntudat erejének önmagán alapulása."
*