Az "én" elvesztéséről

Az illúzió a Valóság formája.

A szellemtudományokkal és filozófiákkal kapcsolatos munkák, és leginkább a buddhizmussal foglalkozó írások, tanulmányok között, számos esetben szó kerül az embernek a "személyes énjéről", az "attól való elszakadástól mint végcélról", és a "jelen pillanatban való időzésről". Bevallom, nem tudom, hogy egyáltalán eszébe jutott-e a buddhizmust művelőknek utána nézni a különböző neurológiai-, neuropszichológiai-, és agysebészeti esetek között, ahol bizony szép számmal akadnak olyan megfigyelések is, amelyek "alanyai" nem voltak mások, mint egy-egy személytelen és közömbös, nyers  agyi információ-áramlás. Márcsak azért is érdemes ismerni ezeket az eseteket, mert ezeknek az embereknek a kutatók szerint - "nem volt énje" sem.

Ezek un. Anton-, vagy Korszakov-szindrómás esetek voltak (vagy halántéklebeny-szindrómásak), és ezen szindrómák teljes amnéziával is párosultak. Egy esetben például valaki egy-két másodpercnél nem tudott tovább visszaemlékezni semmire: sem arcokra, sem nevekre, sem eseményekre, sem gondolatokra vagy párbeszédekre, sem a helyre, sem a dátumra, szóval tényleg semmire - így természetesen önmagára sem, semmilyen értelemben. Ez esetben azonban azt sem lehet mondani, hogy pozitív értelemben véve a "jelenben élt" volna (annak ellenére, hogy itt a szó szoros értelemben "megálltak az elme rezdülései" [Yóga Szútra. I.2.]) hiszen nem volt mihez képest "jelenről" beszélni (a beteg maga mondta, hogy "sem jól, sem rosszul nem érzi magát, sőt, igazán azt sem érzi, hogy élne"); továbbá azt sem lehet mondani, hogy az illető valóban elvesztette volna identitását, hiszen nem volt mihez képest "identitásról" beszélni, tehát nem volt olyan, aki ezt az identitás-veszteséget ténylegesen felfogta ill. szemlélte volna.

Sok esetben az egyéb érzékszervekhez tartozó agyi funkciók okoztak hihetetlen eseteket.

A buddhizmus a "látás" mint érzékszerv mellé odahelyezi a "látás-tudatosságot" is (és így tesz minden más érzékkel is) - e kettő - esetünkben tehát a látás, és a látás-tudatosság - csak együtt alkotnak kompakt egységet, külön-külön szinte értelmezhetetlenek a külső szemlélő számára: az egyik legérdekesebb esetleírásban olvasni, hogy egy amnéziás Korszakov-szindrómás (vagy halántéklebeny-szindrómás) ember a látása teljes és totális elvesztése során elvesztette a mentális értelemben vett látás-tudatát is, ami azt eredményezte, hogy nem tudta, hogy vak, mivel törlődött a vizuális tudatossága, az összes vizuális képi emléke, összes forma- és színfogalma (a név-és-forma tehát, úgy tűnik, teljesen hiányzott az elméjéből, ami, megjegyzem, érdekes kérdéseket vet fel a függő keletkezéssel kapcsolatban is). Eme "vakságában" mégis teljes, és hiánytalan belső életet élt, hiszen nem volt tudatában, hogy bármit is "elvesztett" volna.

Ám ennek a fordítottja is megtörtént: egy születésétől fogva vak ember műtétje után lassan látni kezdett, azonban nem volt látás tudata, így egyszerűen nem tudta, hogy lát, és hogy mit lát: továbbra is úgy viselkedett, mint egy vak, mert könnyebben tájékozódott tapintás, mint látás alapján. Egyébként ez az eset mutatta meg, hogy Berkeley-nek igaza volt abban (is), hogy egy születésétől fogva vak ember, miután látni kezd, nem képes megmondani pusztán látása alapján, hogy melyik például a "gömb", és melyik a "kocka" formájú tárgy, mégha azokat tapintás után a másodperc tört része alatt fel is ismeri, mivel a látás elsősorban tanulási, így tudati-mentális, és nem "optikai" aktus. Ebben a világban tehát nem léteznek "formák és nevek:" minden egy alaktalan és értelmezhetetlen "agyi inger" csupán.

A Felébredés külső jelei (már ha lehet egyáltalán ezekről beszélni), és a fenti szimptómák, szinte megkülönböztethetetlenül azonosak tűnhetnek tehát (sok szent életével kapcsolatban vannak olyan információink, melyek akár egy  Korszakov-szindrómásra is ráillenének), azonban egy lényegi különbség  mindig van köztük: a tudatos akarat és az uralom, mely az előbbiben, például egy valódi szellemi realizációban munkál, így a tudat egyik létrégióból a másikba átmehet, azokat transzmutálhatja, és az Alany megfigyelheti a jelenségeket, míg az utóbbi - neurológiai - esetben, bár a pszichofizikai "én" vagy "személyiség" in concreto kioltódik, de egy öntudatlan és akaratlan agyi funkció deficitje miatt, és így az uralom és az akarat is teljesen hiányzik az átélő személyből (a hetvenes években, egy "krisnás asram"-ban jegyezték fel, hogy egy "megvilágosodott" tanítvány a "megvilágosodása csúcsán" elvesztette a fizikai látását is, és állandóan egy békés és nyugodt egykedvűségben ült, ráadásul úgy, hogy nem volt tudatában annak, hogy vak, de magának az időnek sem: azonban emellett mindenkihez végtelenül kedves volt, és mindenkinek értelmesen, és bölcsen is válaszolt, feltéve - és csak akkor -, ha szóltak hozzá. Egy egyszerű rutinvizsgálat mutatta ki súlyos homloklebeny-szindrómáját, amit egy agydaganat okozott, aminek következtében az agyi homloklebeny szinte teljes egésze roncsolódott.)

Kedvcsinálóként, egy másfajta megközelítéshez illetve adalékhoz, legyen elég ennyi: mindenkinek ajánlom Oliver Sacks könyveit; elképesztő esetleírások vannak bennük, konkrét orvosi megfigyelésekkel, kiegészítendő a különböző szellemi tanítások lényegi mondanivalóját azzal, hogy minden "betegségnek" nevezett állapot spirituális kaput nyithat magasabb valóságok felé, ha mi magunk is elég nyitottak és előítéletmentesek vagyunk.