*
"A filozófia harc az ellen, hogy a nyelv eszközei értelmünket megbabonázzák"
Wittgenstein
*
Egy személyes megjegyzéssel kezdeném. A minap ráébredtem valamire a Madhyamaka filozófiával kapcsolatban: valamire, amit már a tanulmányaim előre haladtával fokozatosan, évek óta sejtettem, de amit eltakart az értetlenkedőkkel folytatott harcom során felkavart kavalkád.
Gondolok itt pl. a "Pozitív buddhizmusként" (is) ismert csoportosulásokra, akik pusztán azon egyszerű oknál fogva, hogy képtelenek felnőni, és egy személyes istnségen kívül gondolkodni, Nagarjuna és az Üresség tanait felfogni képtelen tudatállapotban nihilistának, és az ördögtől megszállottnak tekintenek mindenkit, akik értik a Középút filozófiáját, és ez által azt a Buddha alaptanaításainak egy magasabb szinten kifejtett módjainak tekintik.
*
Visszatérve felismerésemre: ez a felismerés történetesen az volt, hogy hatévnyi munka után ráébredtem: Nagarjuna filozófiája puszta segédeszköz, mely egy ponton a valóság szerint
végtelenül meghaladható.
Az a pont, ahol a filozófiája meghaladható maga a felismerés: Nagarjuna a kifejtett logikai-dialektikai értekezéseiben adottnak vesz egy olyan kvázi külvilágot, melynek jelenségei a nyelvi reprezentáción múlnak, de jóformán nem is esik szó magáról a tudatról, mely magát ezt a reprezentációt létrehozza, és amely önmagában, Létként létezik.
(Ne felejtsük, hogy a „re-prezent-áció” szó szerint „újra-jelen(valóvá)-tevést” jelent.)
Másrészt, pl. az alany vizsgálatában, "alany" (vagy "én") alatt azokat az összetevőket érti, melyekről a Buddha kifejtette, hogy nem-Én (pl. a tűz és a tüzelő vizsgálata): Nagarjuna annyit tesz még hozzá, hogy a szkandák is függésben állnak, tehát üresek, így olybá tűnik, hogy egyfajta szubjektív értékítélet alá esik minden olyan szó (fogalmi csomag), melyet használ (megjegyzem: abban a kontextusban, amiben használja őket, ellentmondásmentesen dolgozik velük. De csak abban a kontextusban. Hiszen a lét-létező ellentétpárja, amit oly sokszor használ, feloldódik a Létben, ahogy az öntudat-tudat ellentétpárjai is eltűnnek a Tudatban.).
Tehát, ahogyan én látom, a maximum, amit filozófiája képvisel, az nem más, mint az utolsó stáció a legmagasabb rendű léttapasztalatok felé: a nyelvi-fogalmi reprezentációként definiált világ világtalanítása, a tudati-fogalmi reprezentációk- és nyelvi csomagok logikai-dialektikai vizsgálata által - rendkívül hasonlóan Wittgenstein munkájához, de jóval felülmúlva azt.
Alapverseiben, mintegy sebész, Nagarjuna feltárja a rögzített jelentéstartalmúnak tűnő fogalmakat, és bemutatja, hogy azok valójában üresek, de eközben adottnak vesz bizonyos „keretfeltételeket” (pl. az "okfüggő keletkezést", ami "az okfüggő megszűnés" polarizációjában áll fenn).
____________________
Ludwig Wittgenstein
Végül a nyelvi reprezentációt az üresség reprezentációjává transzmutálja: miután kilépett Platón barlangjából, visszatért a cölöphöz kötözött, de a fejüket már forgatni képes barlanglakók közé, és nekik beszél, az általuk használt szavakkal (árnyképekkel).
A barlangon kívül azonban már nincsenek önmagukban árnyképek, csak a Nap fénye, ami
megvilágít.
Ismét: ami
Megvilágít. Tehát Tudat.
(Ez a "Megvilágító" lenne Platónnál a buddhista Tudat tiszta fénye?)
Nagarjuna filozófiája ezek mellett természetesen
a logikailag kifejthető, verbálisan kommunikálható valóságleírások utolsó bástyája, az emberi szellemtörténet egyik legbonyolultabb alkotása. „Kommentár a Buddha tanaihoz” – ahogyan Tánczos Gábor buddhista tanító barátom tökéletesen megfogalmazta.
Számomra azonban kommentárának egyik korláta, hogy csak azt vizsgálja, hogy
mi ennek a fogalmilag reprezentált, külvilágként megjelenő világnak a tulajdonsága, de azt nem, hogy ez a külvilágnak tűnő világ
hogyan jelenik meg a tudatban.
Ez viszont már nem a Középső Út filozófiájának, ahnem egy magasabb tudomány, a Yogacara-nak a területe, amit csak akkor értünk és látunk tökéletesen, ha Nagarjunával együtt elhagyjuk a fogalmiság fátylait, és belátjuk a jelenségeket átható Ürességet...
_______________
Nagarjuna
*
