csendben (töredékek)

*

Már a határtalan égre sem kell felnézni -

ugyanazt látom

- még egy koszos pókhálóban is.

(...)

Hajnalban mindehol csend honol, Isten hangja.

*

az ókori tanítókról

*

a krisztus előtti hatodik század a most is tapasztalható tudati-szellemi alászállásnak egyfajta fordulópontja, ha úgy vesszük, mivel a tanítások ebben az időszakban, illetve ettől az időszaktól kezdve jelennek meg filozófiai irányzatok, írott, dogmatikus vallási eszmék formájában, a tant csak mechanikusan ismétlő iskolák százait, az önálló léttapasztalat hiányából fakadó félreértések ezreit elindítva ezzel (röviden: az "izmusok" megjelenésének időszaka ez) *

(...)

a birtokomban van egy szakrális, bronzkori baltatöredék: a tudat, hogy egy olyan időszakból származik, amikor még kizárólag élőszóban adták át a tudást, mentesen mindenféle skolasztikus okoskodástól, önmagában is felemelő dolog

ennél már csak az felemelőbb, hogy tudom, hogy ez a közvetlen létátélés, és a skolasztikus okoskodás felfüggesztése bármikor realizálható, itt és most is: hiszen végső soron valóban igaz, hogy "a betű öl, a szellem éltet", és hogy "az írások tanulmányozása meddő mindaddig amíg Brahman nem tapasztaltatott: Brahman tapasztalása azonban fölöslegessé teszi az írások tanulmányozását", ezek valójában megismerési fokozatok, melyek - általában - nem hághatóak át

tertium non datur

________________________

* a helyzet azonban annyiban paradox, hogy a tanítók abban az időszakban éppen azért jelentek meg, mert a teljesen mechanikus, élettelen tan már-már hanyatlani kezdett: így a buddhizmus valójában a helyesen értelmezett hinduizmus egyik (radikálisnak tűnő) aspektusa, és azzal nem áll elelntmondásban, nem "heterodox tanítás", ahogyan azt ma sokan vélik; de a kereszténység sem áll szemben a judaizmussal, hanem csak élővé tette az elhalófélben levő, kifordított és eltorzított, pusztán betűvé tett "törvényt"; szókratész és platón semmi újat nem mutatott be, hanem csak helyreállították a szofisták okozta károkat, stb.

az, hogy jézus, buddha, platón működése után a tan új életre kelt, tény, de az ostoba tömegek ettől mit sem változtak - a tant a mesterek halála után írásba kellett foglalni, zsinatokat kellett tartani, ezernyi oldalhajtást, szellemi-fizikai inkvizíciót, politikai csatározásokat, zavaros szektát és durva félreértelmezést hozva ezzel létre (ezek alól egyik vallás sem maradt kivétel, a "buddhizmus" sem), tehát paradox módon miközben az örök törvény "ismét éltre kelt", és annak kifejtése "újra" meg lett ismételve in illo tempore, ezzel egynes arányban a tudatlanság és zavarosság is növekedni kezdett

*

*

az ön-való érzékelhetetlen


- csak a "nem-én" érzékelhető -


*

itt

*

mielőtt

átkelnénk a túlpartra,
meg kell halnunk,
el kell égnünk

teljesen

*



*

az őrült bölcsességről

*

tudom, hogy adott esetben már-már unalmas is lehet a dolog, amiről most röviden írni fogok, de a jelenség súlya megéri az ismétlésből fakadó unalom kockázatát, ezért vállalom azt: az un. buddhizmust érintő "szakirodalomban" - illetve annak egy igen speciális rétegében - sok helyen találkozni egy igen durva összemosással, már ami az "alany" kérdését illeti

legutóbb chögyam trungpa két amerikai előadását tartalmazó, "őrült bölcsesség" c. könyvében* olvastam az "egó" és az "önvaló" egyetlen logikai csúsztatással való azonosítását, már korántsem meglepődve ugyan a dolgon, de méginkább nevén nevezve azt **

fentiek apropóján (és többetek kérésére is), akkor most megismétlem: az (alter-)"egó", a kondicionált, analizálható, okfüggő kauzalitásnak alávetett halmazat (=személyes én) egyetlen tradícióban sem azonos az "önvalóval" (a személyfeletti ön-valósággal), és ezt pl. a páli kánon szövegei is nyilvánvalóvá teszik, többek között, de ideértve a szánkhja-kárikát és a svétásvatára-upanisadot is (a svétásvatára-upanisad a szánkhja egyik legfontosabb szentirata, és számos vallástudós szerint kapila műve, aminek ismerete ajánlatos a korai buddhista szentiratok tanulmányozásához is), hogy csak néhány, a buddhizmushoz kapcsolódó, valójában prebuddhista doktrínákat őrző szövegeket említsek

chögyam trungpa

a dolog pikantériáját azonban az adja meg, hogy chögyam trumpa könyvében több ponton is illusztrálja a "szellemi materializmus" fogalmát, nevezzük úgy, hogy igen szerény eszközökkel: azt azonban nem veszi észre, hogy egész gondolatmenete nem is érinti a szellemi materaializmus szintjét, hanem megmarad a legdurvább materializmus síkján (némi magyarázat: már önmagában az metarializmus, hogy érvelése során kifejti, hogy minden, amiről szó van a könyvében, pusztán ateista szemszögből érvényes, de azt nem fejti ki, hogy mindezen tanok (pl. a különböző világ- és létsíkok), pusztán transzmutálható tudatállapotok, hanem úgy interpretálja "padmaszambhava történetét", mintha az egy objektív, a tudattól független valóság lenne)

végezetül az, hogy a buddhizmus-előtti tibetieket mintegy "szellemileg civilizálandó", "megtérítendő barbárokként" festi le, méginkább önmaga paródiájává teszi a könyvet (megjegyzem, hogy pl. a prebuddhista dodár művészettel - amiből a tibeti thankák is erednek - eddig egyetlen kulturális antroplógiai tanulmányban találkoztam, ami a hetvenes években született, egy szovjet kutató kutatásai alapján)

*

minden ortodox tradíció alapja annak felismerése, hogy a múlandóságnak alávetett tudateffektusok, pszichomentális-pszichofizikai jelenségek, és a legdurvább testiség szintje, nem azonosíthatóak "önvalóként" - ez a felismerés azonban máris "látens, passzív ismerettel" szolgál magáról az önvalóról

(úgy tűnik, hogy pl. a páli kánon mai értelmezései nem többek naív realizmusnál, és szubjektív idealista dualizmusnál, ami persze az értelmezők nagy részének gondolkodását jellemzi, nem magát a kánont)

*

felmerül a kérdés, hogy mi is akkor az "önvaló"?

a választ egyrészt maga a satipatthána-sutta adja meg, egyfajta negatív teológiára emlékeztető metódussal: mindaz, ami a tudat előtt felbukkan, nem önvaló, legyen szó akár belső, akár külső jelenségekről, tehát röviden: "okozati láncolatról"

másrészt pedig fehér judit is válaszol a kérdésre nagarjuna-kommentárjában: "a középút a 'létezik', 'nem-létezik' kategóriákkal leírhatatlan, szavakkal kifejezhetetlen valóságra utal."*** - ahol a kulcsszó a "valóság", ami mellé ugyanazokat a tulajdonságokat utalja, mint amik az önvalót jellemzik pl. az upanisadokban

és a kör vasubandhuval be is zárul, aki a "nem-létezés egy szerkezeteként ( ez maga a tudat)" definiálja a megjelenő dolgokat...

___________________________

* érdekes a könyv abból a szempontból is, hogy - több helyen is, - a tibetieket, legalábbis padmaszambhava érkezése előtt, "primitív, faragatlan, makacs (?), babonás, kezdetleges hitű népekenek" festi le, mindezt néhány odavetett sorban, a gyarmatosító spanyolokra emlékeztető fennhéjázással, mélyen elhallgatva azt a kis apróságot, hogy a buddhizmus előtt többezer évvel már kifejlett metafizikával és tanrendszerrel rendelkeztek a tibeti őslakosok, teljes gyakorlati-realizációs metódusokkal, és hogy az intézményesített buddhizmus uralomra törése pusztán politikai okoknak volt köszönhető, aminek sokezer bön pap élete látta kárát: persze ezeken a csúsztatásokon nincs mit csodálkozni, hiszen minden iskola, vallás és eszmerendszer magának akarja tudni az igazság kizárólagos birtoklását...

** Pl.: "Ami ezeket a megtévesztéseket okozza, az az önvalóban, az egoban való hit. (...) A buddhista szemléletmód szerint az ego vagy önvaló nem létező. Egyáltalán nem alapszik semmilyen meghatározott, valós tényezőkön. Csupán azon a hiten vagy feltevésen alapul, hogy mivel én magamat így-és-így hívom, ezért létezem. (...) Ez a kezdetleges hit azon a módon működik, hogy az 'abban', a másikban való hit hozza létre az 'ezt' , az önvalót." (82.o)

*** azt megjegyzem, hogy a középút értelmében a "létezés" és "nem-létezés" ellentétpárjai nem zárják ki a lét fogalmát, ahogy az "én" és "nem-én" ellentétpárjai sem zárják ki az önmagaság létét, mivel a létvalóság magában foglal minden kettősséget: ha ezek az ellentétpárok kizárnák, nem beszélhetnénk középútról, csak dualizmusról

*

az ember mint határállapot

*



"...végtelen tudat, és véges öntudat..."

*

__________________________

Schmitt Jenő Henriket idézi Surányi László (A Gödel-tétel spirituális jelentősége)

A Beavatási Útról

*

Valójában, egy adekvát tanítványi láncolatnak - a realizáció
és/vagy az elmélyülés legintenzívebb akcionalitásában,
tehát a legoptimálisabb esetben -
maximum két tagja van.

Azután, egy pillanatra, már csak egy.

De csak egy pillanatra,
hogy azután újra kettő legyen.

___________________

Egy tanítványi lánc ugyanis nem attól "láncolat",
hogy sok tagja (maradva a képnél: "láncszeme") van,
hanem attól, hogy időben megszakítatlan
az átadási-beavatási folyamat.

*

ma

...sok minden elkezdődött bennem

*

a "részesedésről"

*

a samvritti-satya és a paramartha-satya közötti viszony asszimetrikus - éppen az egyiknek a másikból való ontológiai részesedése révén (ez egyfajta sajátos "hierarchiát" is feltételez)

már maga a részesedés eleve viszonyt fejez ki, és ez per definitionem is magában foglalja az asszimetriát

fentieket rendkívül kevesen mondták ki eddig, és korántsem elégszer

*

*

"Bene qui latuit, bene vixit."

"Aki jól rejtőzött, jól élt."

Descartes sírfelirata

*

az "okozati keletkezéshez"

*

configuro

többől vagy valami minta szerint "csinál, alkot".

||configuratio, onis, nn. (configuro)

"hasonló alakulás, képződés".

*

ferencváros, odüsszeia

*

ha eléggé éberek vagyunk, sok szempontból tanulságos dolog lehet akármi, amivel találkozunk mindennapi utunk során, legyen szó akár arról, hogy átmegyünk egy aluljárón: az összefirkált falak, a mennyezetről lelógó kábelek és szétvert armatúra-darabok, a fal tövében lapuló, szétázott újságpapírok, üres műanyag flakonok, meghatározhatatlan eredű tócsák, ételmaradék-, és hulladék-kupacok, pállot vizeletszag, és a mosdatlan, ápolatlan testek erős szaga - és a szereplők: a torzonborz, aszott-fekete bőrű, nyáron is nagykabátot viselő, zavart tekintetű, magukban motyogó hajléktalanok látványa, ahogy egymás mellett fekszenek, és delíriumos álmukat alusszák, vagy éppen a siető tömeg között lábatlankodva kéregetnek....

de mielőtt a szokásos reflexeinknek engedelmeskedve rögtön finnyáskodva elfordulnánk fenti képtől, egy pillanatra fontoljuk meg, hogy vajon ez a közhelyszerű városi jelenet nem több-e annál, mint aminek elsőre mutatkozik?

a kép forrása: http://cotcot.hu/kozosseg/cikk/2817

hm, kedves olvasó, vajon lehetetlen-e, hogy magasabb szempontból mindez akár egy, a hétköznapi emberek előtt rejtőzködő, titkos templom is lehet, papokkal, melyhez a kulcs ott lapul pl. homérosz sorai közt?

"Antinoosz, nem volt szép, hogy megdobtad a koldust;
mit tettél? Háthogyha egy égbeli isten a vándor.
Mert hisz az istenek is járják sokféle alakban
messze vidékről jött vándorként városainkat,
s vizsgálják, kik dölyfösek és kik a jóraigyekvők."

(Odüsszeia, XVII. 483-487)

*

a szofista

*

szeretem platónt olvasni:

amikor leülök egy dialógusával a kezemben,

és belemélyedek az olvasásba, mindig olyan érzés fog el,

mintha egy gyerekkori naplómat találtam volna meg...

*

az "ontológiai vegyülés"

*

a természet lényege változatlan

*

a politizálókhoz

*

nem szoktam "politizálni" - hacsak abból a szempontból nem, ahogyan platón is tette: a tegnapi európa-parlamenti választások okán azonban nem tudok szó nélkül elmenni náhány dolog mellett, melyek leginkább az ostoba tömegek manipulálásáról, és a felnőtt, értelmes embereknek tartott "politikusok" gondolatairól szólnak

"fölényes, mindent elsöprő, történelmi győzelemről", és "fatális vereségről" olvasunk az újságok címlapjain, a hírek futócsíkjain: pártok, és "híveik" hadakoznak egymással, örülnek és keseregnek egyszerre

de valójában mi is történt? a népbutító általánosítások helyett nem kéne megállni inkább, és elmélyedni abban, aminek ténylegesen szemtanúi lehettünk?

egy gyors statisztika, az objektivitás kedvéért: a köztársaságunkban élő kb. tízmillió emberből szavazójoggal nyolcmillióan rendelkeznek: a nyolcmillióból viszont csak hárommillióan szavaztak, a hárommillió voks pedig megoszlott minimum hat-hét párt között

a "győztesre" az ország teljes lakosságának alig több mint 15%-a szavazott, némiképpen kisajátítva annak lehetőségét, hogy más egyáltalán szóba jöhessen, továbbá mégha a szavazattal élők teljes számához képest ez az arány 56% is, valójában többmillió ember tartotta-tartja távol magát az un. "politikai közélettől", ami egy valódi demokrácia agóniáját jelentheti, és ami ugyanakkor komoly figyelmeztetés a "párthívek" számára is, már amennyiben hogy néha szakítsanak "ellenségeikkel" kapcsolatos rögeszméikkel, és pár lépés távolságból szemléljék a cirkuszi porondot, beleértve saját magukat is

ezen a ponton felmerül bennem néhány súlyos, konkrétabban körvonalazott kérdés is:

miféle demokrácia, miféle beteg nemzet az, ahol a szavazójoggal rendelkező állampolgárok 65%-a mintegy bojkottálja a köztársaság sorsát érintő népszavazást, és távol marad? hova fog ez vezetni, különös tekintettel azon politikusaink nyilatkozataira, akik szemlátomást tudomást sem véve fenti tényekről, a hangulatot keltik, ünnepeltetik-, vagy éppen sajnáltatják magukat, és nem akarják megérteni, hogy az országban pusztán egy igenis szűk kisebbség gyakorolja szavazójogát - a valódi, tényleges többség - kiábrándulván a politikai paletta minden szegmenséből - hallgat, és vár, miközben a "pártvezetők" úgy tesznek, és azt kommunikiálják, hogy egy "egész nép" áll mögöttük, vagy éppen hogy egy "egész nép" fordult szembe velük

vajon mi állhat eme csendes, apolitikus, láthatatlan és masszív tömeg motivációjának a hátterében: vihar előtti csend? a többség reakciója az ostobaságra? kiábrándultság? apátia? tudatlanság? esetleg egyik sem?

nem lehet tudni

(ezen a ponton azt fontos viszont leszögezni, hogy nem azzal van baj, ha valaki apolitikus: azzal van baj, ha rosszul az, ha tudatlanságon alapul a passzivitás)

mindenesetre az sehol nem demokrácia, hogy két-hárommillió ember dönt tízmillió sorsáról - ennél még egy irányított, ellenőrzött monarchia is jobb lenne, egy arisztokrata (és szellemi) elit uralkodásával

de vajon mi a megoldás erre a paradox helyzetre, mármint arra, hogy egy demokráciában a nép nagy része úgy dönt, nem vesz részt a demokráciában, és ez rögvest magával is vonja magának a demokrácinak az agóniáját is, utat nyitva a közönségességnek, és ezzel mintegy önmaga felemésztésének is?

nekem most két ötletem van:

az első: hetvenöt százalékos részvétel alatt érvénytelennek kellene nyilvánítani bármiféle "eredményt", és megismételni a népszavazást - addig, amíg a küszöböt át nem lépik a szavazók

a második: platón állama, ahol egy filozófus-király gyakorolja a hatalmat, isteni ideák szemlélése folytán, egyedül

jelen helyzetben nem nagyon látni harmadik utat, de azt is tudom, hogy az utóbbi gyakorlatilag megvalósíthatatlan (lásd szókratész, vagy éppen jézus esetét)

a "nép" - mindig szívesen eltiporja az igazságot

az más kérdés, hogy a paradoxonok-paradoxonja az, hogy lehet-e másfajta államformát kívánni egy olyan nemzetnek, mely ezer év óta nem látott szellemi mélyponton vergődik, mint azt, amit saját magának választ...

*

a zivatar emlékére

*



*

a "véletlen"

*

egy olyan jelenség tudati érzékelése,
mely hatása során nem, vagy csak töredékesen
tárja fel múltbeli okozati szekvenciáját

*

A politikusokhoz

*

"Személyünk csak akkor nemesedhet,
ha a dolgok jelentése egyértelmű.
A családokat csak akkor rendezhetjük,
ha saját személyünk elég nemessé vált.
Az országokat csak akkor kormányozhatjuk jól,
ha a családokat rendezzük.
És csak az országok megfelelő irányítása
nyomán lehet béke a világon."

(Csu Hsi)

*

"Éberségi maximum"

*

A modern agykutatás megállapította, hogy a közönséges tudat éberségi maximumán 150 bit/s információáramlás ill. ingerfeldolgozás tapasztalható az agyi öntudatban (az átlagos kb. 10-15 bit/s) .

Ilyen magasfokú koncentrációs intenzitás a Földön egyedül űrrepülőgépek pilótáinál figyelhetők meg, náluk is kizárólag a landolási fokozat során, amit a legnehezebb és legkomplexebb emberi műveletként tartanak számon (összehasonlításként: egy zongoraművész eme intenzitása, amit egy nehéz hangverseny előadása közben elérhet, kb. 65 bit/s).

A realizált Éberség metafizikai-meditatív állapotában ez az "intenzitás" nagyjából nulla bit/s - akárcsak egy darab kő esetében.

Azonban ez azt is jelenti, hogy - mielőtt a metafizikai Felébredés megtörténne -, mindenkinek rendelkeznie kell a tudat ilyen magasfokú koncentráció-képességével, ill. kontrolljával: a gyakorlatok egy bizonyos pontján túl tehát már mindenkinek képesnek kell lennie leraknia egy űrrepülőgépet...

*

*

Bevezetés az Avatamszaka-szútrába

*

Ha aszt mondom: tájkép, vagy tájék, a legtöbben völgyekre,

erdőkre, hegyekre, folyókra vagy dombokra gondolnak.

Számomra azonban egy kavics vagy egy homokszem pármilliméteres

környezete is rendelkezik tájképpel: sőt, semmi lényegi különbséget nem látok

pl. egy hangya vájta kis lyuk, és egy ötvenméteres szakadék között,

ahogyan egy kétcentis csigafosszília, és egy

százezer fényév átmérőjű spirálgalaxis között sem.

Hangsúlyozom: ez az azonosság a lényeget, a létmódot érinti,

mely megbújik a felszín alatt, és amely csak elmélyült,

csendes pillanatokban tárul fel - a szemlélőben.

*

Fentiek értelmében, hosszas előkészületek után, a mai napon

mintegy fraktálkozmológiai mély-feltárásokat

végeztem kozmikus környezetemben:

számos, eddig csak felszínesen ismert tartományt sikerült

aprólékosan feltérképezni, és jobban megfigyelni, megismerni.

A tartományok minden esetben meditációs objektumok, un. föld-kasinák voltak:

pontos méreteket és neveket azért nem jelöltem meg,

mert esetünkben már nincs értelme "nevekről" beszélni:

ezen a ponton - ahogy a valóságban is -, már egyik tárgy sem "az",

aminek eredetileg gondolnánk.

Ezen feltárások, kontemplációk, azt szolgálják, hogy egy pillanatra megállítsuk

szokásos ítéleteinket, gondolkodóba essünk, és megkérdezzük:

vajon van-e bármiféle érv az ellen, hogy nem tetszőlegesen variálható,

párhuzamos kozmoszok milliárdjai léteznek a tudatunkban,

amelyek ráadásul kizárólag a megfigyelés pillanatáig nyerik el a létüket?

A válasz - mint minden esetben -, most is az olvasóban van.

Alant a fedélzeti napló kamerájának legszebb fotói.

*














*