* * *
Bizonyos körökben általánosan elterjedt hiedelem, hogy a Buddha minden tanítványához, illetve a hallgatóság minden tagjához a „nekik megfelelő szinten” beszélt illetve fejtette ki a Tant.
Általános hiedelem ez, noha ezt az állítást még sehol senki nem támasztotta alá, nem beszélve a konkrétumok bemutatásának elmaradásáról, és a dolog - első ránézésre is jól látható - erőltettségéről sem.
(Ez már csak azért is nehézkes lett volna, mivel amikor a Buddha Dharma-beszédet tartott a közösségnek, nyilván mindenki ugyanazokat a mondatokat hallotta tőle, tehát nem az történt, hogy mindenki négyszemközti, tehát más és más tanítást kapott volna, „egyénre szabva”. A "virágbeszéd", ahol a Buddha a hagyomány szerint a Tant egy felmutatott virág révén adta át, egyedül Kásjapa értette meg; ez szintén ellentmond a tárgyalt eszmének, hiszen ezek szerint - ha a Buddha tényleg tudatosan mindenkinek csak a saját szintjén tanított -, azt a tanátadást egyedül Kásjapának szánta, ami elég nehezen hihető.)Sőt. Ahogyan én látom, fentieknek pont az ellenkezőjéről van szó, nem vitatva, hogy mindenki a maga szintjének megfelelő tudást kapta meg.
Hogyan is képzelem ezt?
Nézetem szerint tehát a Buddha nem „individuumonként” fejtett ki valamit, "igazodva a hallgatósághoz", hanem
mindig, mindenhol és mindenkinek az Örök Igazságról beszélt, ami mindig, mindenhol egy és ugyanaz, mivel független a megnyilvánultságok világától.
És mivel esetünkben
in concreto a legvégső metafizikai Igazságról van szó, ebből az is következik, hogy a hallgatóság azt a saját, szubjektív kondicionáltságú,
egyéni szintjén is az igazságnak látta, és a valóságként élte meg, legyen szó tanult papról, vagy egy analfabéta koldusról.
Lássunk egy példát!
Ha egy vegyes összetételű szellemi szinten álló karaván tagjai előtt valaki kifejti egy oázisban, hogy az oázis jobb oldalán található szikla mögötti kis kertben egy friss vízzel teli kút található (ez az Igazság), akkor a hallgatóság ezt az igazságot, az egyéni tudati szennyeződései mértékének megfelelően, fogja majd fel.
Így aki „szomjas” (= a megszabadulás útját keresi), az elsőrendű információként kezeli majd; aki nem szomjas (= tudata vágyakkal és illúziókkal teli), lehet, rá se hederít a közölt tudásra. Aki szomjas volt, tehát tudja, milyen is az, de jelenleg épp elégedtten üdítőjét fogyasztja, feltehetően semleges marad; aki inkább türelmetlenül arra vár, hogy mielőbb kijusson az oázisból, hogy folytathassa útját a sivatagban, az jó időre elvéti a lehetőséget, stb.
A Tannal sincs ez másképp:
a Buddha mindvégig a szenvedés megszüntetéséről, és a megszabadulás elérésének útjáról beszélt,
ami minidig, és mindenütt Egyetemes Tan: csupán a hallgatóságot kitevő egyének különböző értelmi képességei révén vált „utakká” és a „mindenkihez a saját szintjén szólókká”, mint ahogyan a Nap fénye is átszíneződik, aszerint, hogy épp milyen tiszta vagy zavaros víz tükrözi azt vissza.
A Forráshoz vezető út tehát kifejtésre került az elmúlt évezredek során.
Nekünk csak követnünk kell azt.
*
"Miként a tengert csak egy íz hatja át véges-végig: a sónak íze,
úgy ezen tant is egy íz hatja át véges-végig: a megszabadulás íze."
*
___________________
