*
"Elgázoltak egy férfit Baracskánál, az 54 éves áldozat az út közepén ült, s a gépkocsivezető már későn vette észre - közölte vasárnap a rendőrség.
A baleset még pénteken, a késő délutáni órákban történt. Az egri illetőségű férfi aznap szabadult a baracskai büntetés végrehajtási intézetből - mondta Németh-Kész Mónika, a Fejér Megyei Rendőr-főkapitányság szóvivője.
A rendőr százados tájékoztatása szerint a 7-es főútra kikanyarodó autós már féktávolságon belül vette észre az út közepén ülő, sötét ruhát viselő embert. Bár a járművezető vészfékezett, próbálta kikerülni, nem tudta megakadályozni a balesetet; a kocsi tíz méteren át tolta maga előtt a férfit, aki a kórházba szállítás után belehalt életveszélyes sérüléseibe."
nol.hu
*
3 megjegyzés:
"aznap szabadult..." - kétszer is...
Egyfelől.
Másfelől meg engem elsőre az fogott meg ebben a megdöbbentő rövidhírben, hogy vajon mennyire egyedül lehetett ez a szerencsétlen ember, miközben a szabadulása napján úgy döntött, hogy egy út közepén ülve várja, hogy valaki halálra gázolja. El sem tudjuk képzelni, vajon milyen iszonyatos lelki állapotban és kilátástalanságban kellett lennie ahhoz (és nem csak az utolsó percekben), hogy ilyen halált válasszon.
Senki nem segített neki.
Évek óta hiányolom a magyar börtönmisszók és a lelkigondozással foglalkozó szervezetek aktív megjelenését. És azt, hogy jószerivel a katolikusokon kívül senki nem végez valójában a börtönökben szellemi munkát, miközben "guruk" és "ezoterikus csoportok" százai vígan osztják az észt életről-halálról, meg arról, hogy a "karma" így meg úgy.
Ez igaz. Talán az is lehet emögött - a nyilvánvaló közönyön túl -, hogy egy ilyen nagy feladat esetén csak egy nagy szervezeti erővel rendelkező intézmény képes számottevő munkát végezni. Persze ez még önmagában nem mentség.
De nem csak egyházi vonalon lehet tenni valamit, szerencsére vannak jó példák is. Nemrég láttam egy dokumentumfilmet arról, hogy kutyákat visznek be a börtönökbe és különböző játékokkal, az állatok iránti ragaszkodás felkeltésével, a sikerélmény megtapasztaltatásával próbálnak pozitív érzelmeket kiváltani a rabokból. Az egyik programvezető arról beszélt, hogy a legmegdöbbentőbb számára az volt, amikor az első ilyen vetélkedő után, a győztes elítéltnek gratulálni akartak és megtapsolták, de ő nem értett semmit, nem is mosolygott. Utána azt mondta, hogy őt még soha életében senki nem dicsérte meg semmiért, gyerekkorában sem, nem tudta, mit kell ilyenkor csinálni. Egyszerűen nem értette, hogy most örülni kellene.
Megjegyzés küldése