Éjszakai őrség

*

eszembe jutott, hogy annak idején mennyit voltam őrségben: a határőrségnél, a 2. szent lőrinc akciószázadnál szolgáltam ferihegyen, a repülőtéren, és sokszor feszített ütemben, egymás után több éjszakán keresztül is őrségben álltam, de sokakkal ellentétben szerettem, mert órákon keresztül, egyedül, a szabad ég alatt kellett éberen a biztonságra figyelni, így lehetőségem volt elmélyült gondolkodást is folytatni

azóta sem olyan intenzívek az éjszakáim: amikor a katonaidőmet töltöttem, szinte rokonommá vált az alkonyat; hamar képes voltam megfigyelni, és megkülönböztetni az éjszaka több szakaszát, melyek váltakozását mindig izgalommal vártam, ahogy mindig felséges érzéssel töltött el a hideg hajnal érzése, és a felkelő nap első sugarainak látványa is - szinte eggyé váltam a természet színjátékával

sokszor láttam meghitt, hihetetlen-színű napfelkeltéket (és a napnak igenis van hangja, csak totális (b)első csend kell ahhoz, hogy meghallható legyen!), és azóta sem hallottam olyan közelről az állatok neszeit, és nem láttam a vadászó sólymok hatalmas, méltóságos köríveit az égen, a nyulak élethalálharc meneküléseit a mezőn, az egerek birkózásait a rövidre nyírt fűben

és a díszlet: modern, hatalmas, csillogó testű repülőgépek, ahogy a betonon parkolva várják a másnapi felszállást, hogy a világ minden tájával létrehozzák a kapcsolatot

paradox, hogy tizenkilenc évesen, egy nemzetközi repülőtéren, katonaként volt alkalmam közel kerülni a természet elsődleges megnyilvánulásaihoz - de korunkban minden paradox

hálás vagyok a sorsnak, hogy mindezt átélhettem, de leginkább azokért a barátaimért vagyok hálás, akiket ott szereztem

menyussal és norbival csak a "három misszionárius"-ként emlegettek minket...

*