*
"Egy kanadai fiatalt kellett kimenteni a jeges Hudson-öbölből kedden, miután egy jégtáblán elsodródott a partoktól. A 17 éves inuit fiút úgy mentették ki, hogy ejtőernyősök landoltak mellette a 15 méter átmérőjű úszó táblán. Mellette ott feküdt egy jegesmedve teteme. A mentőcsapat szerint valószínűleg a fiú lőhette le a nőstény medvét.
Jean Pierre Sharp, a mentőcsapatok vezetője azt mondta, hogy a fiú 67 éves nagybátyjával vadászott, amikor elromlott egyikük hómobilja. A fiú indult el segítséget hívni, de leszakadt a jégtábla, amin éppen állt. Hamar elsodródott, és kénytelen volt a -20 fokos éjszakát a táblán tölteni.
Később bejelentették a két ember eltűnését, így megindulhatott a keresésük. Az idősebb férfit kihűlt állapotban, de még életben találták meg nem messze a hómobiloktól. A fiút egész nap keresték, de nem találták, ezért leállították keresését.
Hétfőn reggel vették észre a sodródó jégtáblát 7 kilométerre a partoktól. Addigra 45 kilométert úszott a táblán a fiatalember. Egy Hercules típusú szállítórepülőből ugrottak ki hozzá a hadsereg ejtőernyősei, majd segítségükkel sikerült a partra jutnia. Az inuit fiút a közeli Coral Harbourba szállították, ahol fagyási sérülésekkel kezelik őt."
Forrás: origo.hu
_____________
*
3 megjegyzés:
Azon már én is gondolkodtam, hogy elvileg milyen nagy lehetőség lehet egy ilyen trauma - jégtábla, barlangban rekedés, hó fogsága, hajótörés - a szembe nézésre, de nem vagyok biztos benne, hogy meg szokott történni. Másrészt egy látszólag ilyen "egyszerű" dologhoz miért kell nekünk dráma? Mert többnyire kell, de miért nem tudjuk megtenni e nélkül is?
Szerintem azért, mert az emberek alszanak: végigalusszák életüket, amiből néha-néha csak egy trauma rázza fel őket, ami pedig általában nem felfelé, hanem éppen ellenkezőleg, lefelé taszítja őket. Ilyen pl. az, amikor valaki szembesül azzal, hogy halálos beteg. Akkor aztán több lehetőség is kínálkozik a felébredés felé vezető út meglelésére: kapuk tucatjai nyílnak meg.
De miért nem gondolnak bele az emberek még egészségesen abba, hogy nekik egyáltalán meg kell halniuk? Hogy biztosan lesz egy olyan pillanat, amikor meghalnak? Ez miért nem tudatosul senkiben, vagy csak nagyon kevesekben, nagyon kivételes esetekben? Talán nem azért-e, mert ma egy átlagember átlagon felül van messze önmagától és az Igazságtól?
Szerintem sem kell feltétlenül jégtábla, meg medve a valóságra való ráébredésre. Az maximum csak katalizátor...
Ez a titok; ott hever egy hír a talpad előtt, felemeled, esetleg még rá is fújsz, hogy lerepüljön róla a por, és rácsodálkozol.
Hogy rólad szól.
Hányan és hányan elolvassuk ezt és ilyenfajta, sokszor még izgalmasabb híreket vagy egyáltalán bármit és megyünk tovább. Túl sok a hír? Nem. Csupán messze vagyunk magunktól, mert nem a hír sok, a műszer gyenge.
Megjegyzés küldése