1987

*

hallgatom, ahogy a gongütés lassan elenyészik, csenddé válik...

ma is, ahogyan minden reggel, leültem egy órára emlékezni - ilyenkor elfelejtem a múlandó, emberlakta világot, és hazatérek...

évek óta így van ez, mióta az egyik legkorábbi misztikus felismerésem megtörtént (úgy tizenkét éves lehettem): spontán, teljes valójában átéltem az "én Én vagyok", mindentől-független intuitív létvalóságát - mindenre emlékszem, a körülményekre, a helyszínre, a rokonaim hangjára (karácsony volt) - mintha most is benne lennék...

és bár eddig soha, senkinek, semmilyen formában nem beszéltem, és ezentúl nem is fogok beszélni a valóságnak erről a csend általi megjelenéséről, a mai napig is, ehhez a tapasztalat-feletti referenciaponthoz képest minden csak narrációnak, kommentárnak, játéknak hat

azóta nem telhet el úgy nap, hogy egy hajszálvékony időre
ne állítanám meg a körforgást,
és ne jeleníteném meg a valóságnak ezt az atomnyi,
mégis az egész világot beborító fényét:
mert már ismét képes vagyok minderre

azóta mintegy egyfajta gyerekkori naplóim a védák, platón dialógusai, buddha beszédei, sankara vagy maharisi tanításai, és az evangéliumok

azóta gyakorlás és áldozat minden, ami körbevesz: ez volt az igaz, nem-kettősség feletti szemlélődéseim kezdete, a tapasztalhatatlan megtapasztalása, túl a szavak erdején...

*

és a legnagyobb titok, kedves olvasóm, ami ott hever minden utcasarkon a porban, vagy éppen ott ragyog a legnagyobb katedrális oltárán: a valóság fényének az örök, belső jelenként létező kapuja bárhol, bármikor elérhető, kinyitható, és átléphető annak számára, aki tiszta szívvel akarja:

a kapufélfa az üresség, a kulcs a csend, a küszöb pedig az "én"...

*