A mémekről (előadásvázlat)

*

Van valami érdekes és elgondolkodtató abban, hogy a modern darwinista filozófia, a maga racionalizmus ateizmusával és következetlen materializmusával mégis csak mutat rokonságot (vagy inkább: metszéspontokat) a keleti vallások egynémely tanításával. A buddhizmus néhány kulcsfontosságú eszméjével és doktrínájával például teljesen rokon, analóg elképzeléseket tanít a memetika, vagy másképpen: a mém-elmélet.

A memetika legjelentősebb kortárs képviselője, Daniel C. Dennett szerint "az ember nem más, mint mémekkel megfertőzött állat. Szerinte az egyetlen különbség az állat és az ember között, hogy az ember már nem egy, hanem két különböző replikátor játékszere. Az állatokat a gének irányítják, arra kényszerítve őket, hogy szaporodjanak, neveljék fel utódjaikat, védjék meg magukat a külső hatásoktól. Az emberek viszont egyrészt a fajukat akarják fenntartani, másrészt viszont az eszméiket is terjeszteni akarják."

Ha alaposan szemügyre vesszük ezt a nézetet, két dolgot mindenképpen le kell szögezni: először is azt, hogy itt pusztán biofizikai aspektusról van szó, a megnyilvánulások szintjéről, ami nem csak ok,  hanem okozat is: nem azért vannak a gének, hogy irányítsanak, hanem azért, mert minden létezést a létszomj hajt, tehát metafizikai okra nyúlik vissza (pl. az avidya) - ennek egyik megnyilvánulása a gének szintje. A másik: az ember ezen szintje a nem-Én-nek felel meg, tehát a létesülés leküzdendő, vagy meghaladandó aspektusához tartozik.

A buddhizmus szerint egyébként a "személy" öt alkotóelem egyidejű konfigurációja, melyet szkandháknak neveznek: forma, érzés, észlelés, akarati formációk, tudat: ezek alkotják a nem-Én-t. Lássuk, mit mond erről a tudatról (mely magában foglalja a többi négy elemet is) a memetika:

"Az éntudat egyik lehetséges memetikai értelmezése szerint az nem más, mint rengeteg mém által alkotott mémhalmaz közreműködése a terjedésért. Az én a memetika szempontjából nem valóságos, hiszen folyamatosan változik. Új mémek csatlakoznak a nagy éntudat–mém-halmazhoz. Ezután a kognitív folyamat egyre "tudatosabb". A többi mém már erre rakódik."

Nos, ez pontosan megegyezik a csittavrittik és a sokszor félreértett "nem-én" vagy "én-nélküliség" tanával: azzal, hogy a tradicionális doktrínák egyöntetűen azt mondják, hogy az állandó elmeműködés, ítéletalkotás és téves megkülönböztetés, a téves nézetek hálója révén egy téves identifikáció jön létre, amit helytelenül Én-nek vélnek az emberek, miközben ezek múlandó, feltételektől föggő és összetett tudati jelenségek, míg az Én ezeknek az ellentettje. Dennett természetesen nem ismeri ezeket a nézőpontokat, és megreked az általa leírt szinten.

Egyébként megjegyezném még, hogy a "terjedés" szó helyett írhatnánk akár "létszomjat" is, ami a függő keletkezés egyik kulcsfeltétele. Dennett és a memetika ugyanis nem terjed ki arra, hogy megmagyarázza a mémek valódi okát: azt, hogy miért van arra szükség, hogy replikálódjanak, ennek mi értelme, és mi annak az igazi, valódi (metafizikai) oka, hogy ez a replikálódás, terjedés létezik.

De lássuk tovább: "A mémek küzdenek egymással, hogy tudatosuljanak, hogy ne merüljenek feledésbe. Éppen ezért agyunkat folyamatosan használjuk, folyamatosan gondolkodunk, a gondolkodás leállítása nagyon nehéz, ha nem lehetetlen feladat. Blackmore felveti viszont azt a kérdést, hogy ha a mémek végül is nem a mi gondolataink, hanem replikátorok, amelyek másológépnek használják az agyunkat, akkor ki, vagy még inkább mi az én?"

A probléma megint csak az, hogy a helyes kérdésfelvetésre adott válasz vagy hiányzik, vagy ugyancsak a kérdésfelvetést jellemző gondolkodási sémán belül jelenik meg, következésképp elhibázott és zsákutcába vivő lesz.

Fontos kiemelni az egyik lehetséges megoldást a problémára: a fentiekhez hasonló epifenomenalizmus egyszerűen nem számol az emlékezéssel. Ha ugyanis nincs állandóan létező aspektusa az alanynak, kizárólag állandó változásnak kitett alkotóelemek illuzórikus konfigurációja, nem létezhetne emlékezet, ami viszont csakugyan valamennyi tradíció kardinális fontosságú eleme: minden vallás és realizációs diszciplína különösen nagy hangsúlyt fektet az emlékezésre, nem véletlenül. A "ki az, aki/ami emlékezik?" kérdésre nem adható meg válaszként az, hogy "az öt szkandha", mert ez ellentmondásban állna a "minden változik" tanával: gondoljunk csak arra, hogy ha ez így lenne, nem lenne értelme a satipatthána-meditációnak (mely meggyőződésem szerint nem más, mint az én levetkőzése, és az Én-hez való eljutás tudománya).

Úgy tűnik tehát, hogy az intelligencia  (vagy a Tudat), melyben az emlékezés történik és amiben magában kontemplálható, az alany metafizikai, preegzisztens aspektusa, és transzcendentális gyökerű: az Én intuíciója a nem-Én-ben, vagy: az én visszatérése az Én-hez (gondoljunk bele egy pillanatra: a nem-Én-nek nincs kezdete: ezért nem okokról beszélt a Buddha, hanem feltételekről, mivel az "első ok" nem fizikai természetű, és nem része a kauzalitásnak).

Sajnálatos látni, hogy sem Dennett, sem Dawkins nem látja a fától az erdőt, és saját ateizmusuk csapdájában vergődve kergetik az árnyékukat, és egymást feldöntő, tudatuktól független létezőknek vélt dominó-elemek analizálásával próbálják megfejteni a valódi okot, úgy téve, mintha ők maguk is teljes egészében dominó-elemek lennének, és mivel így nem tételezik fel, hogy a puszta alkotóelemek a nem-Én-t jelentik, és hogy van egy feltétlektől mentes világ, ahol nincsen jövés, menés, okozati hatások és változás, természetesen szabadulni sem tudnak ebből az összetett, szenvedésteli, és énnélküli világból...

*

*

___________________________

Jegyzetek

http://hu.wikipedia.org/wiki/Memetika
http://a-buddha-ujja.wikidot.com/halmazok-mv
Lásd még: Phaidón  95e-102a