Vázlat

*

1944-ben a Csendes-óceáni térségben zsákmányra éhesen portyázott a német tengeralattjáró-flotta nagy része. A szövetséges erők versenyt futottak az idővel: különböző fejlesztésekkel próbálták kiiktatni az U-boot-ok jelentette veszélyt: újfajta szonár- és radar-berendezésekkel, vizibombákkal, repülögépes felderítéssel, a távíróhálózat lehallgatásával kísérelték meg az ellenség megzavarását. Amikor megtalálták a megoldást a hanglokátorok formájában, a német tengeralattjárók - Dönitz admirális személyes parancsára - válaszul kifejlesztették az un. akusztikus torpedókat, melyek a hajók motorját vagy a hajócsavarhoz közeli gépházat vették célba, 100%-os hatékonysággal, és ráadásul kétszer gyorsabban, mint a hagyományos torpedók. Erre a szövetségesek, a macska-egér játék újabb epizódjaként, húszdolláros, rendkívül hangos kereplőket szereltek össze, melyeket egy húsz méter hosszú hajókötélhez kötve egyszerűen a vízbe dobtak, és maguk után vontattak: az akusztikus torpedők természetesen ezeket vették célba és semmisítették meg, a hajótestek helyett. Miután tehát így elhárították a szövetséges erők a közvetlen tengeralattjáróveszélyt, megindult a német U-boot flotta felmorzsolása, légitámadások és a repülőgépekkel összehangolt hadihajó-egységek segítségével.

1945-ben, az egyik ilyen akció során, végzetes találat érte az egyik német tengeralattjárót, ami túl közel került a felszínhez: a találat után azonnal merülni kezdett. Az egyetlen túlélő - a nevét elfelejtettem, de nem is lényeges -  nem régen beszámolt arról, hogy már mindenki halott volt körülötte, és már neki is az orráig ért a víz, és már elhatározta magát, hogy beveszi a mindig a keze ügyében lévő, a lassú és kínos vízbefulladást elkerülendő, gyorsan ölő ciánkapszulát, amikor észrevette, hogy közvetlenül a torpedókamra alatt helyezkedik el: nagy levegőt vett, kinyitotta a fedelet, és kiszabadult a tengeralattjáróból: ám mindez már csaknem harminc méter mélyen a tenger felszíne alatt történt. Elmondta, hogy ahogy felfelé úszva küzdött az életéért, minden megjelent előtte, ami addig történt: a születése, a gyerekkora, az iskolásévei, a házassága, a vakációk, a hadseregbe való belépése, a szülei halála; de a reggeli ébredések, az étkezések, a napi tevékenységek, a vacsora, az elalvás, az álmok is - egyszóval tényleg minden, ami addig a pillanatig korábban történt. Ám - és jelen posztnak ez az igazi apropója - azt is hozzátette ehhez az egyébként ismerős koerográfiát mutató beszámolójához, hogy mindez nem úgy történt, mindezt nem úgy kell elképzelni, mintha egy moziban vagy egy tévé előtt ült volna, hanem teljesen valóságosan, valós időben élte át újra a korábbi huszonhét éve minden napját.

Ez rendkívül fontos momentum.

Az már szinte mellékes is, hogy akkoriban nem nagyon volt szokás foglyot ejteni a tengeren: inkább célbalőttek a vízben vergődő ellenséges túlélőkre, mintsem hogy felvették volna őket, ám adatközlőnkön valmi rejtélyes ok miatt mégis megkegyelmeztek...

*

*