A "magyarországi buddhizmus" szubjektív "története" kapcsán

*

Két éve érlelődik ez a poszt bennem, igen gazdag tapasztalatok és beszámolók alapozták meg. Aztán az utóbbi napokban többször eszembe jutott Csillebérc: az első és utolsó hely, ahová úgy jártam, hogy azt gondoltam, egy szellemi közösség tagja vagyok. Így hát most megírom, amit meg akartam írni.

Eszeme jutottak a nagy reggeli beszélgetések, főleg Tánczos Gáborral, azzal az emberrel, akit a megvilágosodás felé vezető úton a mai napig a legelőrehaladottabb tanítónak ismertem meg, és persze a többiekkel folytatott beszélgetések is, a kevés emberből álló "kemény maggal", akik sokszor szavak nélkül is értettek: értettek engem és értették egymást is. 

Hálával gondolok ezekre az időkre. 

Az egész történet végkimenetelének a morfológiája azonban szükségszerű volt, és ezt döbbenetes innen látni (csak innen lehet látni). Voltak már nagy protest-kivonulások Csillebércről (mint mindenhonnan), most viszont elemi részecskékre hullott az egész törekvés: persze itt-ott megjelentek csomók, csomósodások, klikkek és szakadárok, konkurenciává vált iskolák, de - eltekintve néhány elszigetelt és üdítő kivételtől - összességében semmi komoly nem történt azóta sem, már ami az un. "buddhista közösség" létrehozását illeti, burjánozzon még oly sok iskola és egyház is, a pozitív buddhizmustól kezdve, a különböző rendeken át, akár a Tan Kapuja Egyházközösségig, amelyek között azok a legáltalánosabb vonások, hogy erősen szerepzavarban és öndefiníció hiányában szenvednek, és hogy az egyik iskola prominens személyiségei utálják a másik iskola prominens személyeit, mivel mindenki valamikor ugyanonnan jött: a Magyar Buddhista Misszióból, ami szintén elemi részecskékre hullott, amikor eljött annak az ideje, jóadag indulattal ellátva útravalóként a hajdani tagokat. (Mindenesetre remélem, hogy egyszer majd a téma iránt érdeklődő szociálpszichológus kutatóknak lesz annyi bátorságuk, hogy felderítsék a szereplők spiritualitással megideologizált szexuális játékait, másfelől megalo-, ego-, és thanatomániáit, esetleg mindegyiket. Szerintem érintetlen kincsesbánya a terület, miközben ma már igazolt tény és közhely a pszichológiában, hogy a spiritualitás iránt vonzódó emberek között rendkívül sok a báránybőrbe bújt farkas.)

Kezdem megérteni azt is, hogy miért van ez így - pontosabban szimplán beláttam azt a tényt, hogy soha nem jöhet létre hosszú ideig tiszta és igazi szellemi közösség, egyház vagy iskola - legalábbis úgy nem, ahogyan azt ma mesterségesen csinálják, mímelik. Hogy miért nem? Nos azért, mert ez a dolgok - pontosabban: az ember természete - ilyen egyszerű a válasz. Mert az emberek hiú természetéből adódóan nincsenek tisztázva a határok, pontosítva a feladatok, kiosztva a funkciók és hatáskörök. Egyszerre akarnak ezek az iskolák vallási közösségek, oktatási intézmények, klubok, terápiás központok, szellemi szabadfoglalkozást biztosító műhelyek, baráti társaságok, profitorientált vállalatok, és az igazságot kizárólagosan birtokló titkos elit-társaságok lenni.

Pontosan ezen szerepzavar miatt nem is érdemes szerintem keresni ilyen iskolákat, közösségeket sem, hacsak azért nem, hogy az ember fordításokhoz, forrásokhoz, szakirodalomhoz és jegyzetekhez jusson: mivel pontosan ez, és csakis ez a feladata és szerepe egy iskolának és annak tanítóinak, semmi más (az un. "gyakorlás" meg egyedül a hallgatóra tartozik, senki másra; sem szimpátia-alapon választott "gurukra", sem "meditációs központokra"). Amúgy pótszerek, rosszabb esetben ajzószerek, a legrosszabb esetben kábítószerek lesznek az ember életében. Az a legnagyobb baj, ha az ember ezt nem látja, és úgy lesz szektás vagy "hívő", esetleg "követő" vagy "guru", netalán "dharmamester", hogy csak néhány önkényesen kitalált meghatározást említsek, amit emberek aggatnak magukra vagy köreiken belül egymásra, hogy nem néz szembe önmagával, és csak kitalált szerepet játszik, jobb esetben törekedve ugyan, de egyszerűen képtelenül arra, hogy valóban előre jusson az Úton (ez a típus többévnyi buddhista tanulmány után is angyaljógázik vagy sámándobol), rosszabb esetben viszont végig hazudva saját magának, és mindenki másnak is. (Ez utóbbinak egyik kirívó és szélsőséges példája az, ami ma a Vatikánnal ill. a Katolikus Egyházzal történik a pedofil-botrányok kapcsán. Lényegében azonban ez ugyanaz, mint amikor egy "buddhista szellemi vezető" csöpögő nyállal azt lesi, hogy melyik "tanítványát" mikor tudja szexuális értelemben "levadászni", akár szimultán többet is, és amikor csak lehet, a tettek mezejére is lép annak érdekében. Bizony, tudathasadásos egy állapot lehet ez nektek, kedves mesterek.)

Rájöttem arra, és megtapasztaltam mint bizonyosságot, hogy ha valaki valóban komoly eredményeket akar elérni a szellemi ösvényen, akkor nem szabad tartoznia sem iskolához, sem valláshoz, sem közösséghez, legyen ez a szellemi függetlenség bármilyen fájdalmas is elsőre, és járjon ez a marcangoló egyedüllét látszatával is (ez hasonló érzés lehet ahhoz, amikor a börtönből frissen szabadult nem tud mit kezdeni a szabadságával, mert megszokta és tökéletesen megismerte a rabsága szabályait, és azokhoz alkalmazkodott is). 

Az Igazságra kell törekedni, ami felette áll ezen emberszülte-dolgoknak. Azóta vagyok szabad, amióta elhagytam Csillebércet, ahol rengeteget tanulhattam, és ahová viszont szükségszerűen is vezetett a Sors, de ahová egyébként sem kötött jóideje semmi sem azon a néhány emberen kívül, akikkel leginkább ezeken a hajnali találkozókon tudtunk csak filozofálni.

A magyarországi buddhizmus története tehát számomra nem létezik, mert nincs magyarországon a buddhizmusnak története - pontosabban: nem a buddhizmusnak van története magyarországon, hanem egy földalatti szubkultúra olyan tagjainak van történetük, akiknek kell a pótszer, akiknek kell a látszat, a cím, az önigazolás, az azonosulás valamivel, a csoportélmény, vagy a szexualitás kiélése, és ezek az emberek a buddhizmust tekintik eme játék színterének.

Ám ennek a buddhizmusnak talán semmi köze ahhoz, amit egy bizonyos Siddhartha herceg Bódhisattvaként tett, majd később a Buddhaként tanított.

És ezen az a maroknyi kivétel sem változtat, akik igenis komoly spirituális eredményeket realizálnak az iskolákban, közösségekben.

*

_______________________________________

"Hajdan az ihletettek
ismerték a rejtőzőt és rejtettet,
de őket mélyükig nem ismerte senki.
Mert nem lehetett őket megismerni,
a kép róluk csak ennyi:
mint téli folyón átkelők, vigyáztak,
mint szomszédaiktól félők, figyeltek,
mint a vendégek, tartózkodtak,
mint olvadó jégen, óvakodtak,
mint a rönk-fa, egyszerűek voltak,
mint a völgykatlan, mélységesek voltak,
mint a homály, át nem derengtek.
Nyugalmukat bizton őrizve
formálták a szennyesből tisztát.
Az örök áramlással békességben,
ismerték az élet nyitját.
Az úton jártak, mérték nélkül nem vágyakoztak,
s mert mohók sose voltak,
megelégedtek a létezővel és újat nem alkottak."

Tao Te King, XV.


*