*
A.n. naplójában olvasható egy bejegyzés a kasztrendszerről.
A poszt: (http://helyesirany.blogspot.com/2009/10/kasztrendszer-ma.html)
Régóta úgy vélem, hogy lényegében mindig is csupán kétféle szellemi "kaszt" létezett - és létezik ma is.
Azok, akik tudják, hogy valójában "nem ők a cselekvők, mert bármit is tesznek": az ideális ontológiai "Én-Önmaga - soha nem-cselekvő", mert immanenciája mellett szimultán transzcendens Lét is; és azok, akik nem képesek ezt szellemükkel belátni és megtapasztalni, és kizárólag azt tekintik önmaguknak, ami megjelenik mint "nem-Én".
Az elsők - a hagyományos négyes felosztású kasztrendszert illetően - kaszt-felettiek, az utóbbiak pedig kaszt-alattiak.
Tertium non datur.
*
5 megjegyzés:
Tételezzük fel (mellesleg nem véletlenül), hogy a megismerési folyamatnak három szakasza van:
1. Úgy látom, hogy „én” vagyok.
2. Felismerem, hogy nincs „én”, minden „Én” (atman).
3. Újra látom az „én”-t, de teljesen másképp, nem úgy, ahogyan az első esetben. Látom, hogy ennek a tapasztalásnak is van realitása a saját törvényszerűségei között, még ha ez a realitás határtalanul haloványabb is az „Én” realitásától. Pontosabban: a kétfajta „realitás” nem összehasonlítható, mert nem hozható azonos nevezőre. Emiatt az atmanhoz képest az „én” nem létező, de önmagához képest az.
Empirikus kísérlet: fogok egy kalapácsot és jó erősen ráütök a kezemre, majd azon tűnődöm, van-e bármi realitása a szenvedésemnek. Ha úgy látom, hogy nincs, akkor a 2. pont az esélyes, ha azt, hogy van, akkor az 1. vagy a 3. is lehet... :)
Egyetértek Pimander hozzászólásával. A relatív világ jelenségeivel ennek a világnak a keretein belül kénytelenek vagyunk kezdeni valamit, pontosan erről szól az idézett poszt. Emellett pedig az életemnek egy aktuális kellemetlen helyzetéről, amelyben nem vagyok meggyőződve, hogy a jelenlegi résztvevők közül mindenki a kellő mértékben vállalta a felelősséget. Bízom benne, hogy ezt ennek a munkanaplónak az írója, mint hozzám közel álló barát, kiolvasta a sorok közül :)
Üdv!
"Pontosabban: a kétfajta „realitás” nem összehasonlítható, mert nem hozható azonos nevezőre."
Számomra igen: "mindkettő" az Én-Önmaga modalitása, agilitása. Az a kulcs, hogy minden. ami létezik vagy megjelenik a tudatban, kizárólag az Én-ben létezik, az Én léte, mégha ezt a létet önkényesen, egy másodlagos öntudat révén "relatívvá" és "abszolúttá" is vágjuk ketté.
Ramana Maharishi például az egyik legfőbb tévedésnek azt tartja, ha valaki úgy indul neki a kutatásnak, hogy feltételezi, hogy önmagán kívül léteznek "dolgok egy relatív külvilágban".
Nincs olyan, hogy "külvilág", és egyetlen referenciapont van: az Én-Önmaga, amely mindent tartalmaz.
Nem az a kérdés, hogy létezik-e fájdalom, ha kalapács alá teszed a kezed, hanem az, hogy HOGYAN létezik (a TUDATBAN, másodlagos percepciók által, gondolatok formájában), és miben jelenik meg ez a fájdalom (a Tiszta ÉN-ben mint nem-kettős tanúban).
Millió darabra is oszthatjuk a világot, és hihetünk külső tárgyak "relatív-reális" létezésében (semmit nem látsz, semmit sem foghatsz meg, és valójában semmilyen realitást nem érzékelhetsz, csak illuzórius GONDOLATOKAT és KÉPZETEKET), de attól, hogy ez nem tudatosul valakiben, a világ még ugyanúgy csak a belső öntudatban, gondolatok által, és az Én-ben fog létezni.
Szakítani kell a hétköznapiság és a relativitás mítoszával, a realizmus dogmáival (nagyon károsnak tartom, hogy majd' minden szellemi iskolában azt tanítják, hogy "két világ" van: egy "relatív" és egy "abszolút" (ezzel nincs is baj), de azzal igenis baj van, hogy addig alig jutnak el, hogy azt is mellé tegyék eme tanhoz, és kimondják: mindkettő (a realtív is, és az abszolút is) egy végső valóság megjelenése, és ez a valóság - nem-kettősség-feletti Egység).
Az idealizmus, pontosabban a transzcendentális idealizmus eszközeivel fel kell ismerni a valóságot (ami mindig "olyan"), és bármi is jelenik meg előtted, tudnod kell: "ez vagy Te".
Béke
Talán mindkettő tévút. Az is, ha a világot "relatívnak" és az is, ha "abszolútnak" látom (vagy ilyennek és olyannak is egyszerre), hiszen mindkettőhöz (háromhoz) a fogalmi gondolkodás keretein belül jutok el vagy vissza. Szerintem éppen az a feladat, hogy MINDKETTŐT (hármat) meghaladjuk. Ha tapasztalati úton jutok felismeréshez, akkor a világ sem nem relatív, sem nem abszolút, mert semmi nem mondható róla szavakkal - legalábbis gondolom... Az a nehézsége a dolognak, hogy ennek ellenére adott esetben mégis szükség van bizonyos fogalmi átadásra, amely aztán ellentmondások forrása lehet.
A yogacara írja le talán a legszebben és legvilágosabban (és legnehezebben is), hogy miről is lehet szó: az elfedett valóság szintjéről (a "képzelt jellegű önvalóság"), a tiszta valóság szintjéről ("a függő jellegű önvalóság"), és a legfelsőbb valóság szintjéről ("a tiszta tudat abszolút valósága") írnak a szövegek.
Az első két ontológiai létrégió egyaránt relatív és kvázi-illuzórius a legmagasabbhoz képest, és az magában is foglalja őket, differenciálatlanul, de az első létszint csak a másodikhoz képest illuzórius.
Kissé bonyolultnak tűnik, de egyébként teljesen világos a doktrína.
Megjegyzés küldése