csak kószáltam...

...és nem törődtem senkivel és semmivel

most húsvétkor fordult velem elő először az, hogy senkit nem hívtam fel, senkit nem köszöntöttem meg, senkit nem üdvözöltem (a szomszédok, a barátaim, a családom - mintha távoli árnyakká váltak volna): semmiféle külsőséggel nem foglalkoztam - olyannyira el voltam mélyülve, olyan mély völgyekben és olyan magas hegycsúcsokon jártam, hogy erre csak most döbbentem rá igazán...

végre... elfeledkeztem magamról

(...)

számomra a húsvét, a szellemi újjászületés szimbóluma a körévben, figyelmeztető mementó, jobb esetben kapu - de semmiképpen sem profanizált "népünnep", a maga gyermeteg kis illúziópótló mechanizmusaival...

(...)

egyszóval, az elmúlt pár napban mintha nem én cselekedtem, nem én mentem volna kirándulni a hegyekbe: mintha nem én sétáltam volna el a kolostorhoz - mintha ez alatt az idő alatt belül éltem volna igazán, nem kívül; mintha a szellem egy kis időre átvette volna az uralmat a lélek gyengeségei felett...

hm, nagyon hasznos, megfoghatatlan és felfelé mutató élmények, hatások, felismerések értek a valóság természetét illetően - mintha egy lépéssel megközelítettem volna a belső világhegy csúcsát, ahonnan már nem tudok visszazuhanni - és ezel a jóleső biztonsággal tekintek alá most is a mélységre, de ezzel a reménnyel nézek felfelé is...

(...)

szeretek kószálni, céltalanul bolyongani, és közben megfigyelni a sors és akarat hatásait körülöttem, nézni az üresség táncát, a csendet és a napfényt

ilyenkor a sok névtelen, világmegváltó csavargó szelleme vezet utamon, és egy pillanatra talán magam is szellemmé válok, nincstelen lélekké - azzá, ami vagyok

és innentől kezdve nincs többé "világ", mert valójában soha nem is volt - csak a lét és a lüktető természet

*

mind közül ez a legkedvesebb kép nekem, amit készítettem a húsvét alatt
- többet nem is tudok erről mondani

*