*
Alig vártam, hogy a dermesztő hidegből bejussak a meleg, üvegfalú épületbe. Miután megérkeztem, jól átmelegedtem, és forró csokoládét kortyolgattam: az emberek beszélgettek, jöttek-mentek körülöttem. A tél hirtelen felpezsdülni látszott. Arra gondoltam, milyen jó lenne megnézni ezt a hideg téli, ragyogó napsütést, és a Dunát - persze az épületen belülről. Odasétáltam egy üvegfalhoz: már a pár másodpercnyi séta alatt is szinte megmagyarázhatatlan izgatottsággal vártam, hogy odaérjek, és megpillantsam a hullámokon szikrázó napfényt.
Van valami felemelő abban, gondoltam, ha az ember dacolhat a természet erőivel, és egy pillanatra legyőzve érezheti azt, mégha csak ilyen formában is. Elvégre ezt a modern, csupa-üveg-épületet mi építettük, nekünk fűt a klíma, és semmiféle hideg nem juthat be.
Odaértem: az üvegfal mögött szinte égette az arcom a Nap, alg tudtam kinézni a fényétől.
Odakint azonban nem szikrázott a napfény, különös félhomály volt: a folyó felszínén hatalmas jégtáblák úsztak.
Nagyon lassan.
És némán.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése