Parmenidész

(...)

Mivel a faktumvilág nem más, mint a kondicionált tudatban az Ürességnek az azt elfedő nevekként és formákként történő feltárultsága; és mivel ez az elfedettség a nem-lét szerkezeteként magában hordozza a valóságos létet, ezért arról bármiféle kijelentést vagy megállapítást tenni egyszerre igaz is és hamis is, és egyszerre sem nem-igaz és sem nem-hamis is.

Parmenidész ezt írja: „Mindent meg kell tudnod, mind a jólkerekített igazság rendületlen szívét, mind a halandók vélekedéseit, amelyekben nincs igaz bizonyosság. Ám emellett meg fogod tanulni azt is, miként kell a véleményeknek hihetőleg létezniük azáltal, hogy minden mindent áthat.”

Hiszen az igazság (valóság) „nem is osztható, mivel az egésze hasonlóan létezik”; „az nem egykor volt vagy lesz, mivel most van, minden együtt, egy folytonos”. Emellett a vélekedések világa szerint a dolgok és jelenségek így-és-így „keletkeztek (…) és most így vannak és felnövekedvén a jövőben így érnek majd véget, s ezek mindegyikének megkülönböztető jelként nevet fektettek le az emberek”.

Ez az ontológiai két igazság/valóság (preontológiai) preszókratikus doktrínája, melyet ha korunk doxográfus kutatói felismernének, Arisztotelésszel egyetértésben nem „száműznék Parmenidészt a természetfilozófusok köréből”, hanem Nagarjuna görög elődjeként tisztelnék, és félreértések-félreértelmezések egész lavinájától kímélnék meg magukat és hallgatóikat, és felül tudnának emelkedni a dualista fogalmi gondolkodáson.

Úgy tűnik, jó ideje Parmenidésszel ugyanaz történik a preszókratikus filozófia képviselői közt, mint Nagarjunával a Mahajána-buddhizmus filozófusai közt: de gondolhatunk akár Anaximandrosz "apeiron"-fogalmára is, ami Spengler szerint (is) az antik filozófia egyik legnehezebben érthető és legmélyebb fogalma, és mégis (vagy talán éppen ezért), nap mint nap nagyon következetlenül értelmezik és reprezentálják.

Ez az ironikus helyzet illusztrálja igazán az emberi „vélekedések világát”, és mindazt, amit Parmenidész igyekezett meghaladni…

(...)