Ellentmondás-e előadni a szolipszizmusról?

*

Tegnap levelet kaptam egy kedves olvasómtól, ami nagyon hasznos kérdést vetett fel - a kérdés így hangzik: nem ellentmondás-e a szolipszizmusról előadást tartani? Többféle magyarázata létezik ennek a kérdésnek - aminek felvetését még egyszer, ezúton is köszönöm. Alábbiakban röviden kifejtem az álláspontomat a felvetést illetően.

Természetesen a szolipszizmusról nem ellentmondás előadni, hiszen a szolipszizmus - meggyőződésem szerint - azt jelenti, hogy egyedül egy alanytudat révén válik észleltté, ez által pedig létezővé a világ ("esse est percipi"): ez az alanytudat azonban múlandó és feltétlekhez kötött, mint minden más is, ami az elmé(jé)ben megjelenő világban objektumként felbukkan (sőt: talán éppen azért múlandó az objektívként észlelt világ is, mert az észlelő alanytudat természete is múlandó). Az alanytudat tehát médium, határfelület: az, ami az észleléseket összerakja, és elfedetté teszi a valóságot (ennek megértéséhez lásd a függő keletkezés hinajána buddhista, és a mahajána buddhizmus yogacara doktrínáját, vagy Berkeley: Tanulmány az emberi megismerés alapelveiről c. művét).

Az igazi, tiszta Én-Önmaga, vagy Önvaló az, ami állandó és valóságos Lét - ami magában hordozza a végtelen számú modalitását, az önkorlátozottságában feltáruló egyéni tudatokat, tehát az embereket és minden élőlényt (ez az Amala-vidjana). Ha az egyik élőlény ráébred igazi természetére, az igazi Én-re (ez az "én Én vagyok" intuitív felismerése), akkor ezt megismertetheti azokkal az alanyokkal, akik még nem érték el ezt az igazságot.

Egyébként Berkeley ír nagyon szemléletesen arról, hogy az alanytudatban megjelenő világ egy személyfeletti, univerzális Logosznak vagy Isten-tudatnak köszönheti létét, hiszen ha az ember behúnyja a szemét, vagy meditációban kiüresíti az elméjét, nincs hatalmában az, hogy a korábban látottak megváltozzanak, vagy eltűnjenek, miután újra kinyitja a szemét vagy befejezi a meditációt: a fa továbbra is ott áll, ahol eddig, a Hold és a Nap az égen tovább járják kiszámítható pályájukat, stb, egyszóval a természettörvényeket nem áll módunkban befolyásolni, mivel azok automatikusan követik a kauzalitás okozta szükségszerűséget (lásd: Bhagavad-gíta).

Ez a tény persze nincs ellentmondásban azzal, hogy Isten, vagy másképp az Önvaló, vagy az Amala-vidyana, a Tiszta Tudat(i) Lét egybeesik az alanytudat igazi természetével, és hogy a Megszabadulás kizárólag első szám első személyben, rajta keresztül érhető el, az önkiüresítés vagy önmegsemmisítés révén. Többek között azért is sántít a közismert, un. tradicionalista interpretációja a szolipszizmusnak, mert az azt sugallja, hogy igenis minden kizárólag a személyesen átélt alanytudaton múlik, ami pontosan az ellenkezője a metafizikai doktrínáknak, vagy legalábbis féligazság. (Ennyit egyébként a kontratradicionalitásról és kontra-beavatásról.)

És most egy igen radikális gondolat következik, amit mindenkinek ajánlok megfontolásra, még ha az elsőnek kissé szokatlannak is tűnhet: a szolipszizmus - mint elsődlegesen feltáruló ontológiai alapállása a jelenvalólét tudatának - valójában éppen hogy a kondicionáltság következménye, szekunder, járulékos, korlátozott létmódja az emberi tudatnak, már ha az embert, annak egyéni tudatával együtt, a buddhista és hinduista függő keletkezés halmazataként ill. metafizikai tudatlanságként definiáljuk (az Egyetemes Ember értelemszerűen "az" univerzális és személyfeletti Önvaló, ami ezen a kondicionáltságon keresztül megnyilvánul).

A helyesen értett szolipszizmusról tehát nem önellentmondás előadni, hiszen az Önvaló éppen végtelen önkorlátozottsága révén minden lényben megnyilvánul, és csak az alanytudat Felébredésére vár, amit az igazságról szóló beszélgetések és filozófálások elősegíthetnek.

*