*
A családi archívumból nemrég előkerült egy fotó, melyen az egyik legrégebbi ismert ősömről készült, Szatory Pálról (sz. 1824. augusztus 26, Simontornya). A képet szemlélve igen érdekes, felemelő és ugyanakkor hátborzongató érzés kerített hatalmába, belegondolva, hogy vajon öntudatlanul is mennyi mindent hoztam magammal a képen látható öregúrból, milyen viselkedésmintákat és gondolatokat adhatott át nekem, és hogy vajon ő honnan, mikor, kiktől és miért kaphatta azokat...
Távoli tájak derengő emlékeit idézi meg, ha belátom: mindannyian korábbi okok okozatai vagyunk, egy horizontális, végtelennek tűnő regenerációs tudat- és emlék-folyamban, amely azonban csupán a kauzalitás illúziója mögé bújtatott árnyképe a valódi Tudatnak.
Eszembe jutnak a bölcs szavak: "Apáinktól és őseinktől csupán képességeket és késztetéseket öröklünk, de valódi Atyánk a Nap."
Tehát nincs más dolgom, mint felismerni, mi az, ami "nem én vagyok, nem az én Énem".
______________
*
1 megjegyzés:
Kedves Szatori! Gondolj a szitára; sosem lesz lisztté, de nélküle nincs kenyér.
Megjegyzés küldése