*
"Egyetlen teremtmény sem léphet a természet magasabb
fokára anélkül, hogy ne szűnne meg létezni."
Sum.Theol. I. 63. 3
*
A minap az öngyilkosságról leveleztem valakivel, aminek kapcsán most szeretnék egy naplóbejegyzést tenni: remélem, mindenkinek hasznos inspirációkkal és gondolatébresztőkkel fogok szolgálni.
*
Tudom, hogy első ránézésre ez meglepő lesz, de a közhiedelemmel ellentétben az öngyilkosságot nem tiltja a buddhizmus (természetesen nem a közönségesen vett vágy-, kiábrándultság-, és érzelemmotivált, felindulásból elkövetett és világgá kürtölt "öngyilkosságról" van szó, hanem a szanszkrit terminológiában 'ákimcanna'-nak nevezett "spirituális önmgesemmisítésről") - de a buddhizmus mellett általában a keleti doktrínák sem tiltják - legalábbis nem úgy és nem olyan érvek mentén, ahogyan azt ma sokan evidensnek tartják, elképzelik és gondolják (gondolni vélik).
Szögezzük le: a buddhizmus (és az antik sztoicizmus) megengedi a fent vázolt 'öngyilkosságot', mivel az a spirituális Út egy bizonyos pontján elkerülhetetlen.
Ennek a meditatív-kontemplatív spirituális önmegsemmisítésnek a neve: szatipatthána (satipatthana).
Amit a buddhizmus "tilt", az a tudatlanságon alapuló, kontrollálatlan tett, így ez a tiltás nem csak az öngyilkosság alacsonyabbrendű formájára érvényes, hanem pl. egy táj kontemplációjára, vagy egy csésze tea elfogyasztására is, ha az nem önuralt és tudatos.
Számomra nem is ez az önmagában vettt tény az érdekes (mármint az, hogy a szatipatthána, a buddhista meditáció szíve, önmegsemmisítés, mely által Önmagunkhoz vezet az Út), hanem az, hogy pl. a buddhizmus kinek engedi meg ezt az önmegsemmisítést mely, akárcsak az önkiüresítés, egyszeri és megismétlehetetlen, tehát nem létezik olyan, hogy szatipatthána meditációk)?
Annak "engedhető meg", aki jól tudja, hogy a tudatot nem lehet megölni; aki már túl van léten és nem-léten, életen és nem-életen, halálon és nem-halálon is; aki túl van azon, hogy "enyém" és "én", és jól látja, mi az, ami tőle függ és tőle független; aki túl van a kicsinyes ragaszkodásokon, a rögeszméken, a tévedéseken, a közönséges, alárendelt vallásosság ideáin, és látja, hogy a megnyilvánult kozmosz és az emberiség egésze, beleértve az alany "saját, emberi egzisztenciáját" is, pusztán egyetlen szubjektív tudatfokozat a létállapotok végtelen palettáján, és a Tudás által átitatott és a Megvilágosodással önuralt transzfiguráció akciója a végső cél felé immár csak értelmetlenül, hátráltatóan, és ezért indolkolatlanul lehetne tovább halasztható: ekkor az "itt és most" valóban 'Jelenvalólétté' válik...
(Minden gyakorlat és kontempláció, tanulmány és meditáció, elvonulás és felismerés, ennek az "önmegsemmisítésnek" az előkészítését jelentheti.)
A 'bodhisattva' már pusztán bodhisattva állapotánál fogva is, akármikor meghozhatja a végső döntést, hogy "kilépjen a játékból", egy magasabb, tisztább, vágy- és formanélküli létállapot felé...
És így valójában csak egy bodhisattva (aki ismeri Önmagát) állíthatja azt is, hogy "nem félek a haláltól".
Miért? Mert a halál (mint a Krisztus által tanított Újjászületés),
valójában a vágy és az "én" halála,
az Önmagamhoz vezető Út Kapuja,
melyen minden ember életében
csak egyszer lehet belépni.
*
