*
"A testi sértésekről készíthető látlelet, így az is megállapítható,
hogy hány napon belül gyógyulnak, de ki mondja meg egy szóról,
egy hangsúlyról, egy vállvonogatásról vagy egy röhögésről,
hogy meddig lehet utána életben maradni,
s miféle belső vérzésekbe hal bele ilyenkor az ember?"
Ancsel Éva
*
2 megjegyzés:
Kedves Satori!
Nem az Ancsel idézetet kommentálom, hanem a címben szereplő szavakhoz fűznék néhány, főleg kérdő mondatot. Az ahimszá kapcsán elég sokat keresgéltem. Szembeötlő, hogy egyre többen használják az ahimszá megjelölésére az "ártatlanság" kifejezést. Számomra kétséges azonban, hogy e szanszkrit kulcsfogalmat vajon csupán a leíró jellegű fogalmi formula szintjén, vagy a tényleges értelmezése tekintetében is az "ártatlanság" jelentéstartományához kívánják-e közelíti és köti, szemben pl. az általánosan elterjedt "nem-ártás", vagy "erőszakmentesség" fordításváltozatokkal. Tudtommal a Yoga-sutra fordítások közül egyedül a Farkas-Takács féle magyarítás használja az "ártatlanság" szót az ahimszára, de abból sem derül ki, hogy ott csupán egy fordítói leleményről van-e szó, avagy sokkal mélyebb meggondolásról. A különbség minden bizonnyal nem csupán stilisztikai.
Ha úgy tekintjük, hogy az ártatlanság eredendően a gyermeki létállapot sajátja, valami olyasmi, ami bontatlan, "primordiális", egész, teljes, hiánytalan, töretlen, akkor ehhez viszonytva a "felnőttséget" asszociáljuk a megtört, lezuhant létezéssel, a szorosabb értelemben vett "samsara" állapotával. Az ebből a helyzetből való visszaemelkés eredménye azonban nem lehet ugyanaz, mint a soha-el-nem-veszítés.
Arra a meglátásra jutottam, hogy a Máté Evangéliumának 11:29 versében voltaképpen a lényeget megvilágító, legtisztább értelemben ugyanerről van szó: "Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek." Ez a par excellence ahimszá! (Jogosult volna tehát akár "szelídséggel" is társítani az "ártatlanságot".)
Első közelítésben az a felismerés adódik, hogy a Yama bármelyik direktívájának megszegése lényegében mindig valamifajta, rejtett, vagy nyílt ego tételezési aktus. Tehát ezeknek az irányelveknek a betartása nem azért indokolt és szükséges, mert "isteni kinyilatkoztatás" (v. ö.: Tízparancsolat), hanem azért, mert egy törekvőnek a spiritualitás egyetemes törvényszerűségeivel nem ajánlatos ellentmondásba keverednie.
Ha viszont ennél mélyebb indokokat keresünk, akkor rájöhetünk, hogy viselkedés, attitűd, szándék, miheztartás: ez mind csupán a jelenség szintű felszín. Igy megint csak oda érkezünk, hogy ez a vállalkozás teljesen reménytelen a szolipszizmus intuíciója nélkül. Ez az alap: a kőszikla, melyre Krisztus építette az egyházát.
Ha ennek értelmében tovább feszegetjük a kérdést: mi is tulajdonképpen az ahimszá, akkor azt kell megállapítanunk, hogy az nem valami egyszer s mindenkorra adott, dogmatikusan körülhatárolt jelleg, hanem egy teljesen dinamikus elevenség: a megkülönböztető intelligencia (dnyána ?) működésének alapbeállítottsága. (Római levél 16:19; "bölcsek legyetek a jóban, ártatlanok pedig a rosszban"). Föl lehet állítani útjelzőket, amelyek megközelítőleg kijelölik az irányokat és határvonalakat, de semmit nem szabad mereven megrögzíteni. A magam részéről úgy fogalmaztam meg, hogy az ahimszá leírható négy különböző szintű attribútum egymásra helyezésével (a durvábbtól a finomabb felé haladó sorrendben), eképpen: Ne légy gonosz, kártékony, felelőtlen, tapintatlan. De gondoljuk meg pl. azt, hogy egy gyógyító, orvosi beavatkozás a tett szintjén durva, erőszakos, könyörtelen; a szavak szintjén sem mindig feddhetetlen, (pl. "kegyes hazugság"); a gondolat és szándék terén is hagyhat kívánnivalót maga után, pl. nem akar radikálisabb, mélyebb, alaposabb változtatást, mint ami épp az akut helyzet pillanatnyi megoldása, stb... És mégis az orvost tekintik a nyugati kultúrában az ahimszá alapelv ("nil nocere") letéteményesének.
Üdvözlettel,
Barlanglakó
Kedves Olvasóm!
Köszönöm az értékes hozzászólást, észrevételt!
Az ahimsa szótári jelentése valóban a "nem-ártás", "nem-ölés", "nem megsebesítés", amik ezekben a formákban használhatók is az ahimsa fordításaként, kvázi értelmezéseként.
(Hasonló ez az avidya fogalmához, amit szinte mindenki nem-tudásként fordít, holott a tudatlanság [=illúzió] sokkal jobban visszaadja a szó jelentését.)
Én azért szoktam tudatosan az "ártatlanság" szóval visszaadni az ahimsa jelentését, mert a "nem-ártás" kifejezés lételméletileg számomra túl szűkös kategória. Mire is gondolok? Arra, hogy önmagában véve egy kő sem árt, egy felhő vagy egy folyó sem árt senkinek, ahogy a szó igazi értelmében egy oktalan állat sem, még ha ragadozóról is van szó.
Ártatlannak viszont csak egy szellemi, tehát emberi lény mondhatja magát, mert az ember az egyetlen élőlény, aki tudatos önuralomra képes, és még ha képes lenne is gyilkolni, mind fizikai, mind pszichikai értelemben, képes azt tudatos kontroll alatt tartani, hatását, okozati következményét belátni, tehát szándékáról lemondani.
Ártatlan az, aki felismeri a függő keletkezés törvényszerűségét, és mindet a "semmit sem én teszek", és az "ez nem én vagyok, nem az én Énem" tudatában cselekszik meg, önérdek nélkül, a Dharmát szem előtt tartva.
Az, aki nem öl, önmagában még nem "nem-árt", és még nem tartható feltétlenül ártatlannak is.
Üdv,
Szatori
Megjegyzés küldése