*
"Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.
Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából
s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek."
János evangéliuma, I.12-13.
*
Mint arról már korábban írtam, a szülés és születés populáris kérdése kapcsán szinte minden esetben a lényeg siklik el, és a valódi - ontológiai-doktrínális - aspektus kifejtetlenül, észrevétlenül homályban marad.
A témához kapcsolódva gondolatébresztőként szeretném megismertetni az olvasót két kifejezéssel, amit a latin nyelveben a születésre használnak, de amelyek közül kizárólag csak az egyik értelmezés ismeretes az emberek előtt. Az egyik a "natalis", a másik a "lucina" terminus. Ez a két szó megfeleltethető az általában vett jelenségek (esetünkben a szülés, születés) kétféle aspektusú ismeretének, értelmezésének is: a rejtett és a látható, a közönséges és a magasabb rendű, a látszólagos és a valódi, a horizontális és a vertikális aspektusnak.
A "natalis [nascor]" a megnyilvánult természet egészére vonatkozó alaptörvényt, esszenciálisan kondicionált sajátságot fejezi ki: a születést, a keletkezést (melyek az elmúlást, az enyészetet, a halált is automatikusan magukkal implikálják, mert az a karmikus, "az árral úszó" reinkarnáció, az újraszületés világa is egyben), és ami a metafizikai tudatlanságban álló, téves önazonosítású emberre vonatkozik.
Ezzel szemben a "Lucina [lucanus, lucus]" kifejezés azon valóságot foglalja magában, ami csak azé a szellemi Emberé lehet, aki felébredve a szellemi tudatlanságból - meghalva illuzórius "énjének" - megismeri Önmagát: a Fényből való születést.
Ezzel szemben a "Lucina [lucanus, lucus]" kifejezés azon valóságot foglalja magában, ami csak azé a szellemi Emberé lehet, aki felébredve a szellemi tudatlanságból - meghalva illuzórius "énjének" - megismeri Önmagát: a Fényből való születést.
Mindkét szó jelöli a születés római istenét is, ámde mint említettem: kétféle születésről van szó, amiben az első a körforgás-szerű újraszületés, a második pedig egy magasabb, metafizikai értelemben vett szellemi újjászületést jelent, amit a "gyermek fényre való megszületésének" szimbóluma jelenít meg a latin-római mitológiában.
Ide kapcsolódóan meg kell említeni azt a széles körben elterjedt populáris tévhitet és doktrínahamisítást, miszerint a keleti vallások a "reinkarnáció", a "lélekvándorlás" tanát hirdetik. Ezeknek a doktrínáknak valóban kardinális jelentőségű momentuma az újraszületésről szóló tanítás, viszont ezt a tanítást az esetek nagy részében tökéletesen félreértik és félremagyarázzák.
Az újraszületésről a Buddha ugyanis azt mondja, hogy a tudatlanság által kondicionált név-és-forma az, ami a konvencionális igazság és a "képzetes természet" szintjén újralétesül, tehát pusztán a nem-Én állandó változásban álló karmikus alanytudati aggregátuma, ami ismételten megjelenik (Vasubandhu ezt a tudatot a "nem-lét szerkezetének" nevezi), mely okozatiságtól függő feltételes keletkezés által a Létszomj miatt bomlik ki, és amely azonos is az előzővel, és nem is azonos, hasonlóan a mécses lángjához, amit egy másik mécses lángjával gyújtottak meg. Ezért amikor Sziddhártha herceg a Középutat feltárva Felébredt, a létörvénytől való teljes függetlenné válásakor közömbösen szemlélte a korábbi, üres testet öltések szimultán megjelenő hatalmas sorát, mint amik nem hozzá tartoznak, és valójában soha nem is volt "Ő".
A hinduizmus autentikus doktrínái fentiekkel teljes összhangban szintén egy téves, a Kozmikus Illúzió és Játék (māya, līlā) hatása alatt álló auto-identifikációt jelölnek meg a karmikus újralétesülések okaként (amikor az alany saját magának vél olyan jellegeket, ami nem Én): ez a kötöttség minden darsana doktrínája szerint csakis a metafizikaira vonatkozó Tudással szüntethető meg: az Én igazi ismeretével, a Felébredéssel, amikor a definiálhatatlan Alany, az univerzális Szellem vagy Tudat mindentől függetlenné válva közömbösen szemléli a karmikus cselekedeteket, születést és halált, mint ami nem érinti meg Őt, hiszen a mozdulatlan, mindenütt jelen lévő és halhatatlan hogyan is halhatna meg, hogyan is születhetne újra? Ami meghal és újraszületik pusztán a tudatlanság késztetései, a név-és-forma horizontális világa, a "kis én", a "pszeudo-ego" kábult illúziója, a mulandó és esetlegesen kondicionált pszichofizikai "egyéni lélek" mely fátyolként takarja el a Szent Szellem vagy Tudat Létvalóságát.
A Tao te king azt írja, hogy "a bölcs ember nem emberi, neki a dolgok mint szalmakutyák", hiszen őt az "Út szülte", mely "folytonos és névtelen".
A kereszténység és az iszlám szintén egyöntetűen állítják, hogy az egyéni léleknek "meg kell halnia", azt "meg kell tagadni" ahhoz, hogy az Istennel való misztikus egyesülés egy - a fenti értelemben vett - újraszületésben létrejöjjön, úgy, hogy az valójában sohasem szűnt meg, csak látszólagosan, az "egyéni lélek" késztetései, "bűnei" által.
Nos, a sort a végtelenségig lehetne folytatni, de a primer szövegekből látható, hogy aki a létesülések világában megjelenő sorozatos újraszületéseket egy stabil entitás újratestesülésének, reinkarnációjának nevez, nem ért semmit a Szent Tanból, és ahhoz hasonlatos, aki a barlang falán lévő árnyékok törvényszerűségeit fogja fel az azokból kikövetkeztetett Tűz valóságnak, megjelenési formájának, a Fény vagy a Nap valódi ismerete, tehát a barlangon kívüli világ megpillantása nélkül.
*
Ide kapcsolódóan meg kell említeni azt a széles körben elterjedt populáris tévhitet és doktrínahamisítást, miszerint a keleti vallások a "reinkarnáció", a "lélekvándorlás" tanát hirdetik. Ezeknek a doktrínáknak valóban kardinális jelentőségű momentuma az újraszületésről szóló tanítás, viszont ezt a tanítást az esetek nagy részében tökéletesen félreértik és félremagyarázzák.
Az újraszületésről a Buddha ugyanis azt mondja, hogy a tudatlanság által kondicionált név-és-forma az, ami a konvencionális igazság és a "képzetes természet" szintjén újralétesül, tehát pusztán a nem-Én állandó változásban álló karmikus alanytudati aggregátuma, ami ismételten megjelenik (Vasubandhu ezt a tudatot a "nem-lét szerkezetének" nevezi), mely okozatiságtól függő feltételes keletkezés által a Létszomj miatt bomlik ki, és amely azonos is az előzővel, és nem is azonos, hasonlóan a mécses lángjához, amit egy másik mécses lángjával gyújtottak meg. Ezért amikor Sziddhártha herceg a Középutat feltárva Felébredt, a létörvénytől való teljes függetlenné válásakor közömbösen szemlélte a korábbi, üres testet öltések szimultán megjelenő hatalmas sorát, mint amik nem hozzá tartoznak, és valójában soha nem is volt "Ő".
A hinduizmus autentikus doktrínái fentiekkel teljes összhangban szintén egy téves, a Kozmikus Illúzió és Játék (māya, līlā) hatása alatt álló auto-identifikációt jelölnek meg a karmikus újralétesülések okaként (amikor az alany saját magának vél olyan jellegeket, ami nem Én): ez a kötöttség minden darsana doktrínája szerint csakis a metafizikaira vonatkozó Tudással szüntethető meg: az Én igazi ismeretével, a Felébredéssel, amikor a definiálhatatlan Alany, az univerzális Szellem vagy Tudat mindentől függetlenné válva közömbösen szemléli a karmikus cselekedeteket, születést és halált, mint ami nem érinti meg Őt, hiszen a mozdulatlan, mindenütt jelen lévő és halhatatlan hogyan is halhatna meg, hogyan is születhetne újra? Ami meghal és újraszületik pusztán a tudatlanság késztetései, a név-és-forma horizontális világa, a "kis én", a "pszeudo-ego" kábult illúziója, a mulandó és esetlegesen kondicionált pszichofizikai "egyéni lélek" mely fátyolként takarja el a Szent Szellem vagy Tudat Létvalóságát.
A Tao te king azt írja, hogy "a bölcs ember nem emberi, neki a dolgok mint szalmakutyák", hiszen őt az "Út szülte", mely "folytonos és névtelen".
A kereszténység és az iszlám szintén egyöntetűen állítják, hogy az egyéni léleknek "meg kell halnia", azt "meg kell tagadni" ahhoz, hogy az Istennel való misztikus egyesülés egy - a fenti értelemben vett - újraszületésben létrejöjjön, úgy, hogy az valójában sohasem szűnt meg, csak látszólagosan, az "egyéni lélek" késztetései, "bűnei" által.
Nos, a sort a végtelenségig lehetne folytatni, de a primer szövegekből látható, hogy aki a létesülések világában megjelenő sorozatos újraszületéseket egy stabil entitás újratestesülésének, reinkarnációjának nevez, nem ért semmit a Szent Tanból, és ahhoz hasonlatos, aki a barlang falán lévő árnyékok törvényszerűségeit fogja fel az azokból kikövetkeztetett Tűz valóságnak, megjelenési formájának, a Fény vagy a Nap valódi ismerete, tehát a barlangon kívüli világ megpillantása nélkül.
*
A Beavatás Kútja
(Quinta da Regaleira, Sintra, Portugália)
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése